Sarmizegetusa kapujában

- Csak ketten vagyunk! - bámultunk a vastag köteg jegyre, amit a konténerben ülő őr adott át nekünk.

- Igen, de elfogyott a felnőttjegy, így kedvezményes jegyekből raktam össze a belépőjüket.

Jegy volt dögivel, a prospektus azonban hiánycikk volt.

Megnéztem a közeli információs táblát az őrség konténere mellett, de csak egy kiírást találtam, hogy vigyázzunk a medvékkel (okos tanács!) és vész esetén kit hívjunk mobilon.

Ránéztem a telefonomra, de valószínűleg egy Faraday-kalitka belsejében nagyobb térerőre lehetet számítani mint itt, a hegyek között, 1200 méter magasan a dákok egykori fővárosában.



A fővárost fegyveres rendőrök vigyázták karbatett kézzel. Nem volt világos, hogy a közelben kóborol-e valami elveszett római légió, esetleg Árpád egy lovascsapata vagy valami élelmes vállalkozótól féltik az UNESCO örökséget, aki a szépen faragott köveket ellophatná valami építkezéshez.

Az is lehet, rossz tapasztalataik vannak. Amikor Sarmizegetusa UNESCO világörökség lett, építettek hozzá egy miniatűr parkolót és helyrepofozták (na jó, járhatóvá tették) az utat. A parkolót a helyi cég olyan ügyesen alakította ki, hogy a felette magasodó, az elemekkel 1800 éve dacoló dák fal megroggyant és Decebal végső bosszújaként kis hiján magaalá temette a melósokat.

 Mi nagyobb tisztelettel közelítettünk a romokhoz és belépőkötegünket zsebregyűrve beléptünk a citadellába.

Út Sarmizegetusába

- Menjünk Sarmizegetusába.
- Hova?

Brassó fele robogva arról beszéltünk, mit nézzünk meg útközben.

- De tavaly V-vel voltatok Sarmizegetusában.
- Sarmizegetusa Ulpia Traianában. De én Sarmizegetusa Regiába akarok menni.
- Kocsival?
- Persze. Világörökség, csak visz oda aszfaltos út is.



Vitt. Úgy a távolság harmadáig, aztán maradt még vagy húsz kilométer egyre keskenyedő földút.

Többen megkérdezték már tőlem, mennyit gyakoroltam Sarmizegetusa nevének kiejtését és leírását. Sokat, de néha most is eltévesztem. A Sarmizegetusába vezető úton szorgalmasan mondogattam is a hely nevét mindaddig, amíg egy kátyúban el nem haraptam a nyelvem. Onnantól kezdve inkább az utat néztem, már amikor láttam a portól.



Egy festői völgyben mászott az út - Sarmizegetusa, mint minden valamire való dák város fenn van a hegyekben. Az út mellett patak csörgedezett, a réten barik legeltek és minden bukolikus lett volna, mint egy pásztorköltemény, ha a makadámutat nem borította volna fehér zúzalékkő, amiből finom fehér por szállt mindenfele. Nagyjából olyan volt, mint egy cementgyárban kocsikázni.

Ablakot mosni nem mertem, féltem, hogy az első vízsugártól megköt a fehér por és a dák cement beborítja az ablakot.

De autóztunk lelkesen, mert meg akartuk nézni Sarmizegetusát (Regia). Az út valahogy fogyott és egy busszal behajtani tilos tábla után egészen helyes kis erdőgazdasági út lett belőle. Csak ekkor tünt fel, mennyire mászik: kettesbe kellett tenni az autót.



Aztán jött egy hajtűkanyar, ami átértékelte a hajtűkanyarokról alkotott világképemet. Csak egyeseben ment fel az autó és annyira hajtű volt, hogy tolatni kellett benne. Lefele is. Akkor azt hiszem, meglett volna, de a patakpart (ami egy szakadék széle volt) nagyon omlékonynak tünt és inkább tolattam. Ebben a kanyarban nem készült fénykép, valószínűleg mindenki azt latolgatta, ki kell-e ugrani a zuhanó járműből.

Már ott tartottunk, hogy menjenek mások Sarmizegetusába, amikor hirtelen odaértünk. Vagy elfogyott az út és ott álltunk Sarmizegetus kapujában.

Arbore

Bársonyos reggel volt. Nem volt meleg, nem volt hideg. Pont jó volt. A fényeket egyenesen Szent Veronika, a fotósok védôszentje rendelte. Nem tudom, hogy az ortodox egyházban a mûemlékeket látogató turistâk kihez tartoznak, de ô is tökéletes munkát végzett: egyedül voltunk.



A pici templom szerényen tünt el a fák között. A templomkert beleolvadt a temetôbe.

Arbore talán a legkevésbé ismert a világörökséghez tartozó bukovinai kolostorok közül és azt hiszem, hogy ô a legkisebb is.

Ezért is volt olyan jó ötlet idejönni. Csend volt. Nyugalom. Pont olyan
volt, amilyennek egy vidéki templomot elképzel az ember.

Vár az út mentén

- Az nem egy UNESCO jel?

- De - a kerekek kavicsokat vertek, ahogy kiálltunk a cammogó kocsisorból és bevágódtunk a pici mellékútra. Régen ilyen mellékutakra csak lánctalpas terepjáróval lehetett járni. Most azonban tükörsima aszfalton rohantunk az UNESCO jelzés fele.

- Hova is megyünk?

- Câlnic?

- Kelnek?



Kelnekről a legeldugottabb erdélyi kőrakásokat is nagy terjedelemben leíró Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei című nagyjàból hat kilós szösszenetben olvastam (Karcag Ákos - Szabó Tibor Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei, Semmelweis Kiadó, 2010). A könyv méretére jellemző, hogy amikor a boltban az eladó leverte a kötetet a polcról, a Sziklás-hegység mélyén lévő katonai bázisban először magyar atomrobbantásra gyanakodtak a lökéshullám észlelésekor.



Kellink pici, kétutcás szász falu volt. A várat itt már nem jelölték, az utazó fantáziájára bízták, oda talál-e. Az országút mellé kitett miniatűr UNESCO-táblák egyébként nyugodtan elmehetnénenk kiállítási tárgynak azokba a múzeumokba, ahol ezer miniatűr patkóval díszített tojásokat és rizsszemekre festett Utolsó vacsorákat mutogatnak. 90-es tempónál csak az veszi észre őket, aki tudja, mit keres.



Mi már a falu széléről sejtettük, merre lehet a vár. Egy mélyedésben, ahonnan kikandikáltak a tornyai. A 13. században nem nagyon gondoltak tüzérségre. A várat felépítő fickó valószínűleg amúgy is a falu közepén szeretett volna lenni. Ide épített egy öregtornyot és köré egy falat. A falon belülre került egy kápolna is.

Egy murvás foltra parkoltunk és reméltük, az tényleg parkoló. A szomszédos kocsmából egy alak indult el a várba.

- Nyitva lesz! - örültünk.



A vár valóban nyitva volt. Egy hosszú, a bejáratot védő folyosón bejutottunk az udvarra. Muzsikát hallottunk - mintha Bach gyakorolt volna a várkápolnában. Miután megvettük a jegyeket és a fotójegyet, besiettünk a kápolnába és megcsodáltuk a CD-lejátszó által játszott orgonamuzsikát.


Látszott, a kiállítások anyagát kínkeservesen kaparták össze. Szász kerámiát alig láttunk, a cserepek mind messzi tájakról kerültek ide.




Meseszép volt a vár az udvaron álló kúttal, a falakkal és manikűrollóval - esetleg kecskékkel - nyírt fűvel. A várépítő nemzetség leszármazottainak jó szimata lehetett. Az 100-as években eladták a várat a falusiaknak, akik megerősítették a tornyokat és újabb falgyűrűt emeltek, hogy aztán a török kétszer is elfoglalják.



A vár most a turistáké, bár úgy tűnik, nem nagyon jönnek, pedig még a mosdó is makulátkanul tiszta volt. A vár pedig gyönyörû.