Segesvári emlék - ilyen volt, ilyen lett

(Megjegyzés: a felső kép 2003-ban készült, az alsó 2012-ben.)

Már az első segesvári estén szétküldtem egy halom emilt, hogy mennyire megváltozott ez a város. A legfontosabb változást viszont V tudatosította bennem:

- Ezt újjáépítették? - kérdezte V.

- Mit?

- A várost.

- Miért építették volna újjá?

- Ilyen volt tíz éve is?

- Igen. Csak a kutya se járt erre - aztán elgondolkodtam, megnéztem a házakat és leesett a húszfillér - Viszont nem volt kifestve.

Segesvári séta

Segesvár első ránézésre kicsi. Másodikra nagyobb. Harmadikra nagy. Aztán kisebbnek tűnik. De mindig egy igazi meseváros.



Utoljára árprilisban voltam itt sok éve. Novemberi hideg volt. Az igazi élet az alsóvárosban volt, a várfalakon belül csak két étterem és egy-két szálloda üzemelt. Ezek egyikében szerettem volna most megszállni, persze nem volt szoba. Ebből sejthettem volna, hogy a dolgok megváltoztak.



Az előtt októberben voltunk 1996-ban vagy 1995-ben. Gyönyörű október volt. Akkor is az óváros közepén parkoltunk, de akkor még fizetni se kellett érte. A katalán N már akkor is el volt ájulva attól, hogy ezt megteheti. Sütött a nap és egy füves téren piknikeztünk a Petőfi-szobor mellett. A kutya se járt ott. Valahol van egy papírfotóm egy budapesti fiókomban, S, V, és Ribizli hevernek a fűben és jókedvűek, miközben pár szendviccsel integetnek. Mi voltunk akkor az egyetlen külföldiek az óvárosban. A hegyitemplom épp zárva volt és egészen speciális tolvajkulcsot használtam a feltöréséhez: három üveg sörrel nyitottuk ki a templomot. A sört nem a zárba töltöttük, ha nem az állványon unatkozó jómunkásemberekbe, akik valószínűleg egy negyedik üvegért még a templom szárnyaoltárát is ideadták volna, egy ötödikért meg leszedhettük volna a falról a Szent Mihályt ábrázoló középkori freskót.



Érdekes véletlen, hogy két órával azután, hogy elmentünk, pár barátunk érkezett ide. Éttermet ők se találtak és fényképeiken ugyanúgy integetnek szendvicsekkel, mint mi.



A mobiloknak még hírét se nagyon hallottuk, így a találkozót még Budapesten másnap délután ötre beszéltük meg Brassóba.

Segesvár nekem mindig egy felfedezésre váró középkori városként jelent meg, amit nem ismernek a turisták. Ezért is lepődtem meg, hogy a két általam ismert belvárosi szállodában nem volt hely. Aztán, amikor este kiléptünk szállásunkról még jobban meglepődtem.

Egy mediterrán buliban voltunk valahol a Földközi-tenger partján. Fiatalok korzóztak, a megszámlálhatatlan teraszon tömegek ültek, a hegyitemplom mellett fiatalok italoztak. Hangulat volt és tömeg.



Reggel kiléptünk a szállodából és ugyanazt láttuk. A turisták zöme a főtér és az óratorony körül tömörült, de akármerre mentünk, belebotlottunk egy-két csoportba.

Örültem Segesvár sikerének, hogy végre megismerték az emberek és jönnek megcsodálni ezt a mesevárost, de azért valahol hiányzott az a város, ami kilenc éve csak a mienk volt.

Segesvár

A kivilágított meseváros hirtelen bukkant fel előttünk. Ott magasodott a domb tetején. Olyan volt, mintha egy Disney-rajzolócsapat túl sok Disneyt nézett volna, mielőtt leült megrajzolni a létező legcsöpögősebb romantikus rajzfilmet.

Minden ott volt, ami kell, várfalak, tornyok, paloták, templomok. A város vidáman, gyönyörűen és büszkén magasodott a Nagy-Küküllő fölé.

Segesvár 1999 óta világörökség.
Én legalább nyolc éve nem jártam a városban és kiváncsi voltam, mi változott itt.

Elhaladtunk város alatt, majd befordultam egy sötét mellékutcába és pár macskakőves kanyar után egy fizetőkapuhoz értünk. Ez új volt. Kifizettük a parkolást, majd a rövid szerpentin tetején hirtelen egy kettős várkapuval találtuk magunkat szemben.

Egyiken kimentek az autók, a másikon be.

- Ilyen nincs - mondta V. Látszott ő is élvezi, hogy olyat tehet, amin Európában - Budapestet leszámítva - talán sehol máshol nem lehet megcsinálni: autóval behajtani egy középkori világörökség közepébe a várkapun át.

Áthaladtunk a bejáraton és ott álttunk a világörökség közepén.

Spanglish

- Mit mondtál? - V-n látszott, hogy meg van döbbenve.

- Hogy “llama para atrás”, hívd vissza - ahogy megismételtem a mondatot, már tudtam, miért villámlik a szeme. Ennél rondább amerikanizmust nem lehet elképzelni. Öntudatlanul tükörfordítottam a "call back" kifejezést. Reméltem, V nem dobja ki a telefonomat az ablakon, egyenesen a csokikészletem után.

- Ne dobd ki a csokimat... - közben éreztem, hogy a túlvilágról Lorca folytogató ujjai közelednek a torkomhoz.

- Te most ezt komolyan mondtad?

- Kiszaladt a számon. Elnézést, többet nem fordul elő.

- Ne is. De nem ez volt az első eset.

Azt hiszem, itt az ideje újra könyveket olvasni spanyolul.

Keresd

- Ez nem a berethalmi letérő.

- Nem.

Az út ugyanolyan volt. Tűrhető minőségű, kanyargós, szép és viszonylag keskeny. Legalábbis a valahol az agyam mélyén még üzemelő amerikai chip szerint. Az update-elt magyar-román verzió szerint ez igenis egy jó út volt. Főleg az eddigi útépítésnek nevezett forgalomlassítás után.

- Hova megyünk?

- Keresd.

- Hol? Mit? - V alaposan megkopott és amúgy sem túl jó magyarsága kezdett visszatérni.

- Nem hol. Keresd egy falu. Most Cris-nek hivják.



V nem szólt semmit, a magyar helynevekről alkotott véleményéből könyvet lehetne írni. Én csak blogbejegyzéseket írok, de az is elég.

-Mi van itt?

Aztán megálltunk és néztük az épületeket. A romokat. A maradványokat.

- Azt mondtad, Magyarországon alig van reneszánsz építészet, egy várat és egy kápolnát kivéve.

- Meg pár ajtót - tettem hozzá - De ez Erdély. A szomszédban van pár hasonló reneszánsz kastély - adtam meg a kegyelemdöfést.



A 16-17 századi palota romjaiban is palota maradt. A vakolat eltünt. A kommunizmus alatt a lehetőségekhez képest gondját viselték, ami minimális karbantartást és egy új ajtót jelentett: a régin nem fértek be a kombájnok az ódon falak között berendezett műhelybe. Így is gyönyörű volt.

Talán majd egyszer visszamegyünk és akkor majd megnézzük helyreállítva.

Fotók a hegyről

- Ez gyönyörű! - mondta V, ahogy felnézett a két zöld fal felett magasodó toronyra.

Ahogy beszálltunk a furnikularba (szakszóval lanovka), V rámszólt:

- Aztán fotózz.

Felemeltem a gépet és vakon kattogtattam a városra. Legalábbis azt hittem. Ha a belvárosról nem is, de legalább a zöld falakról sikerült tűrhető képeket készíteni.

Nem mindenki tartja egyenesen a kamerát, na!



Azért a hegytetőről sikerült újra lefotózni Brassó térképét:

Szászfehéregyháza

- Hogy hívják magyarul?

- Szászfehéregyháza.

- Hívjuk románul Viscrinek, jó? - V eddig megtanulta Marosvásárhelyt, Kolozsvárt és még Szászrégent is magyarul mondta, de Szászfehéregyháza már sok volt neki.



- Mondtam már, hogy Ti magyarok túlbonyolítjátok a helynévadást? - kérdezte V, miközben a pár éve még tűrhetőnek nevezett út maradványain szlalomoztam Százfehéregyháza fele.

Válaszolni akartam, de aztán a következő kátyúnak nevezett vízmosásban elharaptam a nyelvem.



A templom persze zárva volt. Nyitva kellett volna legyen, de a szász néni még nem ért ide. Késését szerintem a szomszédos kávézó szponzorálta, ahol helyi viszonylatban drágán adtak az átlagosnál kicsit rosszabb kávét. Viszont nagyon kedvesek voltak.

Eddig még sose láttam itt ennyi látogatót, mint most. Voltak spanyolok. Angolok. Románok. A világörökségi cím és Károly herceg itt vásárolt parasztháza jót tett az idegenforgalomnak.



Miután megittuk a kávét és diszkréten kidobtuk az általunk kedvelttől gyökeresen eltérő ízvilágú süteményt, végre bementünk a temlomba.

V állt és nézte az épületet, majd megszólalt:

- Ezt inkább németül tanulom meg. Weißkirch, jól emlékszem?