Halak az erdőben

- Halak... - sóhajtottam - halak...

Puppey közömbös volt. Voltak fák, meg izgalmas fűszálak, a karók, amibe a fémhalakat húzták nem voltak olyan érdekesek.

A programozóból lett művész két feltétellel vállalta el a halszobrok telepítését az erdőbe: nem tudja, hogy fognak kinézni és nem tudja, mikor lesz kész.

Scott Whitaker ekkoriban -úgy húsz éve- roncstelepekről szerezte be az alapanyagokat szobraihoz.

Arra nem jöttünk rá, hogy miért vannak halszobrok a patak mentén. A Halhenge se volt igazán elmagyarázva, hogy miért ott és úgy.

De művészetben nem mindig kell okokat keresni. Ezért se lepődtünk meg, amikor picit arrébb egy kicsontozott zongorát találtunk.

Temető patakkal, vízeséssel

- Még sose láttam patakot és vízesést temetőben! - tátottam a számat Park City régi temetőjében.

Az se volt világos, hogy be tudunk-e ide jönni a főbejáraton. Eleinte úgy nézett ki, hogy nem.

A kapu nagyon bezártnak nézett ki.

Közelebbérve kiderült, hogy simán be lehet menni egy "labirintuson" át, ami a szarvasokat volt hivatott a temetőn kívül tartani.

Hogy a Mont Olivet temetőben miért lehettek szarvasok és itt miért nem, azt nem tudtam.

Talán mert lelegelték volna a nagy füvet?

A Glenwood temető a város első sírkertje volt, amit megnyitásától, 1885-től kalákában üzemeltettek a népesebb felekezetek. Nagyját különféle szabadkőműves páholyok működtették, egy része katolikus volt.

Igen, a katolikusok és a szabadkőművesek közös temetőt használtak.

Valószínűleg, mert jobb társaságnak tartották egymást, mint esetleg a mormonokat?

A bevándorló bányászoknak a különféle páholyok komoly segítséget jelentettek: például eltemették tagjaikat.

1920 körül a bányák kezdtek kimerülni, a bányászok elmentek, a páholyok feloszlottak és a temetőt beborították a vadvirágok.

Egészen az 1980-as évekig senki se törődött a temetővel, amikor lelkes helytörténészek felfedezték és kitisztították.

Szerencsére a vadvirágok maradhattak.

A Judge Mine felett

A végre beköszöntő nyarat kihasználva felsétáltunk a Judge mine fölötti házikókhoz.

A nagy hónak köszönhetően annyi volt a víz, hogy az alagúthoz nem tudtunk közelmenni lábfürdő nélkül.

Az egykori robbanóanyag-raktárhoz vezető folyosó most télen végleg és végig beomlott. Jól gondoltam pár éve, hogy nem sok mindent tartja raktár hátsó részét. És az elsőt se. 

A bejárat azonban ott maradt és áll a nagy hóban.

Feljebb az üzemcsarnok jó állapotban volt.

A kisebbik faházat (lásd első fotó) azonban alaposan megviselte a tél.

Látszólag benn semmi se változott, ugyanúgy ott volt a rengeteg szétszórt cucc, ahogy valamikor hagyták.

A ház azonban elmozdult és egyszerűen nem érződött biztonságosnak. 

Az ablakon benézve viszont nagyon is látszott, hogy valami látványosan nem stimmel az épülettel.

Azt hiszem, jól tettük, hogy nem mentünk be és azt hiszem, többet nem is fogunk.

Körséta az alagút felett

A medve - és a végül most le nem fotózott farkvas - végül nem szegte kedvünket: túrázni jöttünk ide, nem medvészni.

A medve környékét viszont meg akartuk nézni: itt volt a Spiro tunnel, amiről Park Cityben a városi múzeumban láttunk egy ismertetőt és egy filmet.

Eredetileg ezt az öt kilométer hosszú alagutat azért fúrták, hogy ezüstöt találjanak és, hogy elvezessék a vizet több más bányából.

Ezüstöt nem találtak, de a vizet sikerült elvezetni méghozzá olyan jól, hogy Park City ivóvizének zöme ma is ebből az alagútból érkezik. A vizek természetes úton egyébként a McLeod patakba csatlakoznak bele, ez a patak folyik át a McPollin farm legelőin és táplálja az East Canyon víztározóját.

Az alagutat egy ideig síelők használták: a felszini lift helyett az alagútban, "metrókocsikban" szállították az embereket fel a hegyre. Egy gond volt csak a forradalmi ötlettel: az alagút vizet vezetett el és folyamatosan "csepegett" benne az eső. A síelők bőrig ázva értek fel a sípálya tetejére, ahol az átázott ruha rövidesen rájuk fagyott. Az ötlet mindenesetre jó volt és Park Cityben még ma is emlegetik.

Az alagutat most restaurálják, lesz benne kisebb kiállítás is és végre ismét biztonságos lesz: az elmúlt években attól tartottak, hogy az alagút beomlik, maga alá temetve a város vizét.

Úgy láttuk, hogy itt, a Silver Con bánya helyén sokkal jobban igyekeztek a régi bányaépületeket (újra)hasznosítani, mint Park Cityben máshol.

Általában kitesznek valamilyen rozsdás valamit egy sarokra és ezzel letudják a "történelmet". Itt több régi épületet belülről modernizáltak.

Nehéz elhinni, hogy az egykori fűrésztelep épülete ma egy modern közösségi térnek ad otthont.

A műhelyből pedig bicajkölcsönző és kávézó lett.

A kölcsönzőben nem fukarkodnak: bárki felkaphat kölcsönbe egy túrabotot és viheti is. Még rá se írták, hogy "Ezt a túrabotot a Silver Starból loptam", ellentétben a Rockportban kínált kölcsönpórázokkal.

Itt a karmában hisznek, ami utoléri a tolvajt (és esetleg elveri egy túrabottal).

Miután felszereltük magunkat már mehettünk is az erdőbe.

Az út - természetesen - az erdőbe és valami fura rom fele vezetett. Ilyesmit már láttunk korábban is Park City felett, az Ontario bánya közelében.

Szerencsére ekkor beértünk az igazi erdőbe és nem sültünk meg a tűző napon és a következő kilátóhoz és romhoz már árnyékban haladtunk tovább.

A halom deszka, ami az alagutat szellőztető aknából maradt nem tünt bizalomgerjesztőnek.

Bevallom, első ránézésre arra gondoltam, hogy egy összedőlt fatemplomot látok.

Persze hamar kiderült, hogy tévedtem.

A kilátás innen még jobb volt, mint az előző helyről.

Innentől kezdve sötét fenyveseken és zöld réteken át vezetett az út.

A természet egyre érintetlenebbnek látszott.

Ha odafigyeltünk, akkor gyakran észrevettük, hogy ez a természet nem annyira érintetlen.

A világ mégis egyre szebbnek látszott.

Főleg, amikor a sok felfele menés után végre lefele vitt az út.

Búcsúzóul még ránéztünk a városra és mehettünk haza.

11 1/2

-  Tizenegy és fél mérföld? A sebességhatár? Ez nem a Harry Potter! - morogtam a tábla láttán. 

Tudtam, magánterületen vagyok, azt tesznek ki, amit akarnak, de mégis, a 11,5 az fura volt.

Egy újabb bánya-útvonalat kerestünk és ehhez a Silver Star komplexum parkolójában kellett hagyni az autót nem sokkal a "veszélyes golflabdák!" és "túrázók ne parkoljanak itt" táblák után.

Mi leparkoltunk, de kételyeink tovább erősödtek, amikor megláttuk a medvét.

Egy reneszánsz városállamban ennyi bronzból több condottieri-t tudtak volna megformázni. Eleinte úgy gondoltuk, a vérmedve a szabálytalanul parkolókra vadászik, de aztán megértettük a Művész koncepcióját.

Ez a szobor a szerintünk a Citromba harapó medvét ábrázolta.

Ontario bánya

Megjegyzés: ez egy 2020 októberi kirándulás, csak elfelejtettem befejezni a bejegyzést. 

Ez véletlen volt.

Teljesen véletlen.

Kirándulni mentünk, őszi szineket nézni és épp Park City után megláttunk egy parkolót, ahonnan ösvények indultak el a hegyekbe. Megálltunk és akkor észrevettünk a parkoló mögött egy bányát.

Azt is észrevettük, hogy a bányaépületek mögül kutyával emberek jönnek.

Meglátni és megnézni egy pillanat műve volt.

Ez a bánya sokkal jobb állapotban volt, mint a Silver King vagy a Judge és itt be se lehetett menni mindenhova és nem azért, mert volt józan eszünk és nem akartuk, hogy a fejünkre essen, hanem azért, mert a  létesítményet "naftalinba tették" és várja, hogy valamikor megint üzemeljen.

Itt nem voltak szabadon levő feneketlen lyukak és csupaszolt, szabadon lógó vezetékből is csak emelet magasan lehetett látni pár drótocskát.

A borítás jórészt a helyén volt, csak egy szállítószalag lógott magányosan egy toronyból.

A térképet nézegetve a homlokomra csaptam.

- Ez az Ontario bánya! - Park Cityben a városi patak partján túrázva láttunk egy falfestményt egy aluljáróban "Élet az Ontario bányában" címmel. Park Cityben úgy látszik a művészek főleg bányákat örökítettek meg.

- Ez olyan, mintha tegnap mentek volna el a bányászok! - állapítottuk meg belesve egy műhelybe.

Valóban, a belső terek mind gondosan le voltak zárva és mindent elpakoltak benn. Hátha visszajönnek. Kísérteni.

Nyoma se volt a Silver King-ben látott romoknak és elhagyott belső tereknek, nem tudtunk kóborolni az épületben.

Így is izgalmas volt kóborolni az udvarok labirintusában és megnézni az AC/DC-nek emléket állító Stairway to Heaven-t. Kipróbálni nem volt kedvünk, pedig biztosan jó lett volna fentről a kilátás.

Inkább felmásztunk egy hegyre és onnan néztünk körbe. Az magasabb volt és lankásabb.