A halott város temetője

"Bingham City helyett keressen Bringham City-re, biztosan elgépelte" - javasolta a Mesterséges Hülye a kereséskor.

Természetesen én az ötven éve nem létező Bingham City-re voltam kiváncsi, de ez nem zavarta az algoritmust és minden áron a hasonló levő és létező várost akarta rámtukmálni.

Bingham Cityből csak a temetője maradt - ami ma Copperton temetője. Az eredeti város nagy részét felfalta a bánya és az utolsó lakók az ötvenes években úgy döntöttek, hogy inkább feloszlatják ami városukból megmaradt és aztán az egész völgyet, ahol egykor a város állt hegymagasan betemették a kibányászott meddővel.

A temető viszont ott van, már amennyire, mert alatta még nem találtak ércet.

A temetőben főleg bányászcsaládok nyugszanak. Emberek, akik harminc országból vándoroltak be és jobb életet kerestek.

(Nem tudom, hogy a fenti Togliatti  rokona-e az egykori olasz kommunista vezérnek.)

Sokan jöttek az egykori Jugoszláviából.

Meg Franciaországból.

És Kínából.

Sok sír megmaradt, néhányat helyreállítottak, de soknál ma már nem lehet megmondani, ki nyugszik ott. (Ha nyugszik és nem  jár ide kisérteni - hazajárni már nem tud, a város helye egy meddőhányó ugyebár.

Meglepően sok volt az ismeretlen halott, ahol fejfa se maradt, csak valószínűleg pár csont.

Néha ezeket jelölték és néha meghagyták a régi sír darabjait.

Volt pár modern sír is: a közeli Copperton újabban ide temeti halottait.

Nekem tetszettek.

Felépíteni az elhunyt kedvenc halastavát giccses - de megható is.

Nekem majd tegyenek a síromra egy könyvespolcot. Nehogy kimásszak.

Kidobott teherautó

- Az nem egy teherautó?

- De! Jelöljük meg! - javasolta Puppey.

Nem teljesen világos, hogy mit akartak vele itt kezdeni. Azt hallottam (olvastam), hogy a hadsereg 2010-ben leselejtezte és az Antilop-szigetnek adományozta, ahol nem tudtak vele mit kezdeni.

Pedig telefon is volt benne.

A szigeten leltárba vették a teherautót, leparkolták és igyekeztek elfelejteni.

Nekem rettenetesen tetszett a kézzel, mechanikusan nyitható szélvédő, ami ma is egész könnyedén nyílt, csakúgy, mint a tekerős ablakok és minden más, ami mechanikusan működött.

Minden tip-top volt, csak a kormányt ette meg a nap.

A műszerfalra ragasztott táblázatból kiderült, hogy ezt a járgányt nem felelőtlen száguldásra építették, hanem megfontolt cammogásra, országúton hatvannal, jégen 16-tal.

Teljesen az volt az érzésem, hogy ha kellene, eljönne egy szaki, betenne egy új akkumulátort, egy kis üzemenyagot, megkocogtatná a műszereket és pöccre indulna és azonnal anyagi csődbe juttatná azt, aki meg akarná tölteni a háromszázhatvan literes üzemanyagtartályt.

Elhagyott hajó

A Marinában mindig jó sétálni.

Itt a Nagy-Sós-tó, itt vannak a hajók, az elsüllyedt hajó, a pókok és az őket evő sirályok, lehet túrázni, megnézni az egykori fürdőhelyeket, nyáron kajakozni, a naplementék általában csodálatosak, szóval a lehetőségek száma meglehetősen nagy.

Most a kikötő közelében megláttuk az elhagyott hajókat, amiket valamikor kiemeltek a vízből, vagy mert épp szárazság volt és elfogyott a víz a kikötőből vagy mert nem akarták őket használni és nem akartak kikötési díjat fizetni.

Kívülről nagyon jól nézett ki a hatalmas hajó. 

Be nem lehetett mászni, mert épp nem volt nálunk létra és a hajó egy meglehetősen magas bakról nézett le ránk.

Mit lehet ilyenkor tenni? Udvarias úriemberek vállat vonnak és elmennek. Mi megpróbáltunk benézni az ablakokon.

Először azt a helyet láttuk meg, ahova a Kapitány is gyalog jár.

Volt fürdőkád, zuhany. 

A mosdón picit meglepődtünk: azért azokat a vízvezetékeket el lehetett volna dugni.

Ahogy a sarokban lapuló rovarírtót (?) néztük, megakadt szemünk a törölközőn.

- Kísértethajó! - mondtuk.

A Kapitány lezuhanyozott, ledobta a törölközőjét, felvette ellenzős sapkáját (és remélhetőleg stráfos nadrágját is) és partrahajózott.

Aztán benéztünk a másik ablakon.

Itt még meglepőbb látvány fogadott.

Nem arra gondolok, hogy a falat kolumbiai kávészsákokkal tapétázták ki. 

Talán a Kapitány kávét csempészett Kolumbiából Mormonlandba a Nagy-Sós-tó titkos óceáni kijáratán át.

Vagy csak úgy gondolta, a kávészsákok jól néznek ki a falon.

Az se lepett meg, hogy a tetőelemek kezdtek behajolni - a hajó regisztrációja öt éve járt le. Azóta állhat itt elhagyatva és ez sok idő.

Minket az lepett meg, hogy a hajót vetetlen ággyal hagyták el. A két franciaágy úgy volt, ahogy utoljára kikeltek belőlük.

A Kapitány felkelt, lerugta magáról a lepedőt, középre odadobta selyem pizsamáját, lezuhanyozott, otthagyta a törölközőt a kád szélén, majd partra tetette hajóját és eltünt, mint egy igazi Bolygó Hollandi.

Ha tudom, hogy visszajövök, rendet rakok.... Ha tudom, hogy nem jövök vissza, megcsinálom az ágyat.... Hátha...

De itt mindent otthagyott, beleértve két láda felszerelést a fedélzeten és elment és itthagyta ezt a hajót.

Lehet, a Kapitány lelke éjjelente kinn bolyong a tavon és ijesztgeti a sirályokat?

A hajó meg várja, várja, hogy visszatérjen a Kapitány és még egyszer kihajózzon a végtelen tóra?

Már sose fogjuk megtudni. De azért érdekel.

A lefejezett porcelánbabák háza

Évek óta nézegettem Calientébe menet ezt az elhagyott házat - most végre volt idő megállni előtte és benézni.

Már kívülről tökéletesen megfelelt a kísértettanya definiciójának, de ahogy beljebb gázoltam a gazban, a hely egyre bizarrabb lett.

Úgy látszott, valamikor bolt, lakás és fogadó lehetett. A bejárattól jobbra két kiadó szobával, balra a bolttal és hátul a lakással - meg egy elhagyott kőbányával, ahol pár szék és elvadult kiskert várta, hogy egy görgetegkövekből álló lavina ellapítsa őket.

A kultúrnövények lassan felfalással fenyegették az épületet, amiben valamiért rengeteg dolgot felejtettek ott.

Többek közt porszívót és padokat, ami talán ma is várta a túlvilágról takarítani hazajáró bejárónőt.

A házat jelenleg a kisérteteken és pókokon kívül fecskék lakták.

A legmeglepőbb és legbizarabb látvány a boltnál fogadott.

A bejárattal szembeni polcrendszeren fej nélküki porcelánszobrók néztek a szemembe. Már ha ez szem és fej nélkül lehetséges.

Először azt hittem, a Fej nélküli lovas rokonait gyűjtötte itt valaki össze. Aztán elolvastam a Lionstone feliratot a szobrok talapzatán. Mivel egész Lincoln megyében a mobillefedettség olyasmi, mint all you can eat Észak-Koreában, a rejtély megfejtése itt egy időre félbeszakadt és csak otthon tudtam meg, mi is ez a Lionstone szobor.

Ez nem egy herendi porcelánszobor, hanem egy porcelán lefejtőedény. Azaz dekanter. Ebbe öntötték át a whisky-t a whitefülűek (bocsánat, hülye vicc).

A Lionstone drága porcelán whisky lefejtőedényeket gyártott 1970 és nagyjából 1985 között. Ma műgyűjtők ezrei nem keresik őket és 5-15 dollár közötti áron dobnak egy ilyent az e-bay-en a vevőjelöltek után.

Hogy miért maradtak itt a fej, azaz dugó nélküli lefejtőedények?

Miért miért, a fecskéknek és a kísérteteknek is inniuk kell valamiből.

Az elhagyott állatkert

Senki se járt a 66-os út elhagyott szakaszán. A forgalom az autópályán dübörgött, az út meg a mienk volt.

A "város" közel volt a benzinkúthoz, még lassú, óvatos csigatempóval is. Nem akartam, hogy az alig járt úton belevezessek egy gödörbe.

Az út hirtelen a semmibe vezett, elfogyott az aszfalt és a földutak többfele vezettek tovább. Be a városba, fel az elhagyott hídra és az állatkert fele.

Two Guns, aki az elhagyott benzinkutat is üzemeltette, nagyban gondolkodott. A közeli szurdok peremére épített egy állatkertet és szurdok falából nyíló barlangot turistalátványossággá alakította,

Ez morbid volt: a barlangban negyvenkilenc apacs rablót égetett pecsenyévé pár navajó harcos, miközben a tűzhalálra ítéltek halotti dalaikat énekelték. Mivel ez Two Guns szerint nem volt elég izgalmas történet, teleépítette a barlangot, mintha az indiánok ott laktak volna.Aztán elkezdte a megpörkölt koponyákat is árulni szuvenírként. Amikor a koponyák elfogytak, gyorsan kerített újabbakat, elvégre az üzlet, az üzlet.

Two Guns az üzletet állatkerttel bővítette, ahol helyi vadállatokat mutatott be az utazóknak. Ezt a lehető legkisebb elérhető helyen tette, szóval a pumák ketreceit ma talán egy csirkének se adnák oda.

De mindez a múlté, Two Guns állatkertje, benzinkútja mind elenyészett, csakúgy, mint a szomszédos, rivális kisáros, Canyon de Diablo.

Oda ma már könnyen járható út se vezet, úgyhogy kihagytuk és inkább átsétáltunk az állatketből át a Canyon del Diablo völgyén a város helyére.

Az apacsok barlangját kihagytuk és beóvakodtunk a házak romjai közé, ahol a meghajlott gerendák teljesen olyanok voltak, mint egy Dali festmény.

Arra gondoltunk, hogy a kőfalak kortalanok. Állhatnak így elhagyatva hatvan vagy akár hatszáz éve is.

Mi elfáradtunk. A metorkráter, a benzinkút és a városka egy délelőttre meglehetősen sok volt a tűző napon.

Ideje volt visszemenni fel a hegyekbe, valahova, ahol tényleg nyolcszáz éves romok vannak és hűvös.

Kísértettanya

- Ha minden jól megy, úszunk egyet a tóban!

Nem ment jól.

A tóhoz vezető út gyönyörű volt. Sziklás szoroson, kanyargós patak mellett vezetett az út egészen a víztározóig.

A patak mellett piknikezve láttuk, merre vezetett a régi út a tóhoz és merre voltak egykor a vizen átívelő hidak.

A fák zöld sora tökéletesen követte a patakmedret.

A Springs Canyon State Park gyönyörű helyen volt. A környező hegyek csúcsai türköződtek a vízben. 

Már amennyi víz volt a mederben. Úgy látszott, több az alga, mint a víz.

Az egész Southwestet sújtó szárazság itt is éreztette hatását.

Ez a state park nem volt olyan szépen karbantartott, mint a Cathedral Gorge vagy a Kershaw-Ryan. Valahogy picit elhanyagoltnak látszott.

Meg kicsit talán redneck-nek.

Nem is maradtunk itt, sváb és egyéb takarékos őseim hevesen tiltakoztak volna, ha kifizetjük az egész napos belépődíjat pár perces itt tartózkodásra.

Inkább továbbmentünk. Olvastuk, van egy régi tanya a közelben, amit érdemes megnézni.

Az úton mindenféle mókusok szaladgáltak - ezt a fajtát azt hiszem, rock squirrel-nek hívják, fák hiányában a sziklák között él.

Aztán már ott is voltunk az elhagyott farmnál.

Az elhagyott farmot az elhagyott farmok nélkülözhetetlen tartozékai vették körül: elhagyott mezőgazdasági gépek.

Hogy mi-mi volt, azt a látogatók legmerészebb fantáziájára bízták.

A rozsdatemető mögött megláttunk egy romos épületet. Közelebb mentünk.

Érdekes volt, hogy kőből építették a mező közepére.

A félig a hegyoldalba vájt másik épületmaradvány arra a pincére emlékeztetett, amit a múltkor bicajozás közben láttam.

Két ilyen pince is volt a birtokon.

Mi összeszedtünk pár felszínen heverő régiséget és kiállítást rögtönöztünk belőle.

Egyfelől nagyon jól tudom, hogy ezeket a régészek szerint jobb békénhagyni, de egyfelől nem tudom elképzelni, hogy egy pár évtizede még működő tanya régészeti értékkel bírjon, másfelől meg nem lenne szerencsés, ha egy muzeális Coca-Cola-cserép szúrná át egy látogató lábát.

A másik pince-maradványban egy rég megszünt fürdőhely táblája vált lassan felismerhetetlenné.

Nem nagyon láttuk nyomát annak, hogy túlzottan rendben tartanák az elhagyott tanyát azon túl, hogy a füvet rendszeresen lekaszálják. Vagy lelegelik.

A ház még nagyobb megelepetés volt.

Pont a bejáratnál picit temetőt találtunk. Réginek tünt, de nagyon fura volt, hogy pont az ajtóba temetkezzenek.

Ha nem néztek volna ki régi sírnak, azt mondtam volna, hogy Halloween dekort találtunk.

Ezt az elképzelést alátámasztotta, hogy több, elszenesedettnek látszó fát feketére festettek, hogy égettnek látszódjanak.

Az egyetlen nem bezsaluzott ablakon benézve pedig szembesültünk a non-plus-ultra Halloween dekorral.

Vagy egy frissen berendezett szellemidézés helyszínével.

Mindenesetre ennyi elég volt a kísértettanyából, elindultunk újabb, kevésbé fura helyeket megnézni.