Ribizlifozelek: Southwest

2019. június 30., vasárnap

Target ruin

Hajnali madárüvöltésre ébredtünk.

Kicsit tartottunk attól, hogy az út mellett nem lesz nyugodalmas éjszakánk. De lett. Este hat elôtt ment el az utolsó autó. Azóta csend volt. Csak a madarak kiabáltak úgy, hogy nem lehetett tôlük aludni.

Reggeli rituálénk közben se hallottunk autót és ez nem változott az indulásig.

Átálltunk as ösvény jelöletlen kezdetéhez. (A szinte szamizdatban terjedô leírás szerint 100 méterrel a tábla elôtt kellett parkolni.) Innen egy jelöletlen ösvény vezetett a szurdokvölgy aljára.

Ligetes erdôben jártunk egy patak partján. Ez a patak alaposan megáradhat esőzések alkalmával, legalábbis így gondoltuk a fákon fennakadt uszadék láttán.

Innen kellett valahol balra fordulni. Több ösvény vezetett ki a völgyből, mindegyik valami érdekes helyre (vagy olyanra, ahova az első látogató tévedésből ment és azóta rendszeresen mások is követték nyomait, remélve, hogy bizonyára egy érdekes helyre vezetnek).

Két út is vezetett a Target ruin-hoz. Az első ösvénynél fel kellett volna mászni egy sziklafalon. Mivel Yoda kijelentette, hogy neki teleszkópos póklábai ugyan vannak, de ő nem pók, ezért a másodikon indultunk el, amin elsőre simán túlmentem, “biztos egy vascsapás”, gondoltva.

Nem az volt.

Miközben az omladékony vörös homokon felfele küzdöttem magam - azaz álltam egy helyben, miközben a homok folyt le a lábaim alatt, arra gondoltam, hogy úgy 10 méterrel Butler Wash elôtt parkoltunk. Az ösvény a vízmosással párhuzamosan indult és a Butler Washnak nyomát se láttuk. Valahogy ezek a mély völgyek össze-vissza tekeregnek egymás mellett.

A majdnem függőleges homokfalon való mászást felváltotta a majdnem függőleges sziklafalon való mászás. Mikor felléptem az utolsó kőre, hátizsákom oldalzsebéből kicsusszant a vizesüveg és bucskázva elindult lefele. Ez eldöntötte a visszautat: most nem akartam lemászni érte, de itthagyni se akartam.

Pár újabb lépés és beértem egy oldalkanyonba. Balra nézve láttam, hogyha mégis a pók-útvonal mellett döntünk, már rég ittlehettünk volna sokkal kevesebb mászás után.

Jobbranézve aztán elfelejtettem a homokkal teli bakancsot, az elvesztett vizesüveget és a meredek kaptatót. Ott volt pont felettem a rom.

Balra fenn ott volt a másik rom.

Meg a harmadik. Ismét egy kanyon végén jártunk, mint pár napja a Monarch cave-nél.

Olyan volt, mintha nem csak kísértetek lennének itt.

Teljesen ép volt, a gerendák ott voltak, ahova a mesteremberek kilencszáz évvel ezelőtt betették őket.

A vakolat jórészt lekopott a falakról, egyébként akár most is lakhattak volna benne. Talán azért volt ennyire ép, mert felszerelés nélkül nem lehetett bejutni a romok közé. Amennyire tudom, legalább száz éve nem is próbálkozott ezzel senki.

Elindultunk felfele egy vízmosáson, hogy benézzünk a házak közé és, hogy megnézzük a másik sziklaüreget. Ebben nem laktak, itt dolgoztak. Egy harmadik, sokkal kisebb barlangban magtár maradványait véltem felfedezni.

Leültünk egy sziklára és élveztük, hogy mienk a világ.

2018. június 17., vasárnap

Red canyon

Bryce canyon híres. Bryce egy nemzeti park. Bryceba mindenhonnan jönnek az emberek. Brcyeban kutyák csak az aszfaltos utakon mozoghatnak.

A Red Canyont a kutya se ismeri. Esetleg az, aki erre fut. A Red Canyon üres. A Red Canyonban a kutyák és gazdáik oda mennek, ahova akarnak. Úgyhogy mi is elmentünk a Red Canyonba.

A Red Canyonban szinte mindenki megfordul, aki a Bryceba igyekszik. A legfontosabb Bryceba vezető út a Red Canyon át halad. Ennek ellenére a legtöbben maximum pisilni állnak meg a patyilattiszta WC-nél. Mások kempingeznek. Vannak, akik kihasználják a Bryce-t és a Red Canyont összekötő kerékpárutat és innen tekernek be a Bryce-ba és ott felszállnak a buszra.

A másfél órás sétánk alatt mi embert csak a parkolóban (a WC-nél) láttunk. Ők is siettek (befele is és tovább is).

Embert nem láttunk, de tündéreket igen.

Legalábbis szerintem ezek a sziklák kővévált tündérek, akik éjjelente megelevenednek és táncolnak, énekelnek a holdfényben.