Megint a Hoover-gátban

Hat évvel az előző túra után, ha már itt voltunk, megint bementünk megnézni a gátat.

A túra megváltozott. Előnyös változás, hogy már nem kellett órára foglalni, elég volt megadni a napot.

Negatív változás: felfedezték a tömegturizmust és precízen sajtoltak be minden egyes látogatót a liftbe, amíg a lift falai ki nem dudorodtak. 

Az embereket úgy terelték, mint a nyájakat és folyamatosan számolták őket, nehogy valaki elvesszen.

Egy valami nem változott.

A turbinaterem időtlensége.

A hatalmas terem olyan volt, mint ami sose változik, mint ami az örökkévalóságnak épült és ami így marad, amíg a világ világ vagy amíg van víz a Coloradóban.

A Hoover gáton

- Hol a víz? - néztem döbbenten a mélybe.

Amikor 2006-ban először itt voltunk, már akkor szárazság volt, de sokkal több víz volt a tóban.

Persze nem szabad nyári vízállásokat összehasonlítani télvégivel, amikor az olvadó hó még nem töltötte fel a tározókat.

De 2012 januárjában is sokkal több volt a víz, mint most, 2022 márciusában.

Jelenleg úgy hatvan méternyi víz hiányzik (függőlegesen) a tározóból. Mivel az idei tél rekordokat döntöget, talán húsz méternyivel is magasabb lehet a vízszint.

Szóval még kell pár rekord év, hogy megszünjön a baj. Félek, nem elég reménykedni a nagyon csapadékos télben. (A lenti, utolsó fotó 2016 októberi.)

Túra a Hoover-gátban

Már többször voltunk legények a Hoover-gáton. Most volt idő és megnéztük a gátat belülről.



A gátnál több túra is van. A legegyszerűbbek ingyenesek, az ember végigsétál a gáton, megnézi a szárnyas szobrokat (lásd az alábbi fotót), átsétál Nevadából Arizónába és vissza, rápillant a darura, megemlékezik a gát kutyájáról, átparkol picit arrébb és kisétál a bypass bridge-re, amit hivatalosan nem így hívnak. Ha a látogató a napos arizonai oldalon parkol, akkor mindez ingyen van. A gáton levő vécék is. (Az árnyékos nevadai garázsban a parkolás tíz dollár.)



Ha azonban valaki többet szeretne látni, akkor már fizetni kell. A látogatóközpont a kiállítással és a kilátóterasszal egy tizes, a generátorterem tizenöt és a teljes túra az harminc. (A teljes túra nem teljes, régen mindenféle teraszra ki lehetett menni fotózkodni, a mai paranoid poszt-911 világban már nem, félnek, hogy a merénylő előkap egy légkalapácsot a zsebéből és elkezdi átrágni magát pár millió tonna betonon.



Ennek ellenére a harminc dolláros és egy órás túra megéri az árát. Egyfelöl benne van minden, ami a többiben (sőt, mivel a Visitor Centerbe vissza lehet menni megnézni a kiállítást és a kilátót, ezért a pénzért egy helyett KÉT biztonsági ellenőrzést kapunk!).


A generátorteremre lehet helyet foglalni. Az egyórás túrára nem. Ide érkezési sorrendben lehet bejutni. Mi korán érkeztünk Boulder Cityből, sorba álltunk a még zárva levő Visitor Center előtt, átestünk a biztonsági ellenőrzésen és sikeresen utolsókként bejutottunk a túrára.



Megnéztünk egy filmet a gátról, majd lelifteztünk a gát mélyébe. A túra első szakaszában együtt ment két csoport három vezetővel, akik folyamatosan naplózták, hogy mikor merre jártunk, be-bejelentkeztek telefonon. Természetesen a mobilok csak fotózni voltak jók ennyi beton alatt.



A generátortermet vártam a legjobban. Nagy volt, nagyon nagy. Itt a gát belsejében minden vagy felfoghatatlanul nagy volt vagy felfoghatatlanul hosszú. Esetleg mindkettő.



A felfoghatatlanul klausztrofóbot már nem teszem hozzá.



A levegő azonban mindig friss volt.



A legtöbb berendezés időtlen volt. Azaz nem is időtlen, hanem régi, de olyan, mintha most készült volna. Minden tökéletes állapotban volt, minden patyolattiszta volt.



Éreztük, a modern jelzőberendezéseket leszámítva nem sok mindenen változtattak itt. Nyolcvan éve valaki huzalozta, beszerelte és sok minden ma is ott van.



A gát belülről funckionális volt, de funckcionális egy birodalom módján. Hangyának éreztük magunkat és nem csak a méretek miatt.



- Ott ki lehet nézni! - mondta az vezető - Ez az egyetlen hely, ahol ki lehet nézni a túra alatt.



A kilátó egy (újabb) hosszú alagút végén volt.
Azaz nem kilátó volt, hanem egy szellőzőnyílás kilátással.

Kilátással a hídra és a Black Canyonra.



Továbbá kiáltással felfele, ha valaki vállalta a kockázatot, hogy kidugta a telefonját egy kéznyi résen, felfele fordította és fotózott egyet az égbe.



Sose hiányzott ennyire egy selfie-bot.



Aztán alagutak, Darwini vészkijáratok (csak a legfittebbek élik túl) és feliratok, amiket szintén rég elporladt melósok festettek nagy gonddal vagy sablonnal.



Fantasztikus volt és fantasztikus volt egy óra után kilépni a felszínre a gáton és végre nagy levegőt venni és megnézni a világot.

Az elfogyó Lake Mead

Most 2016-ban ekkora volt a Lake Mead. A tározó feltöltése óta nem volt benne ilyen kevés víz.



A fenti fotó 2012-ben készült.

A következö meg 2006-ban. Remélem, csapadékos tél lesz. A tónak szüksége lesz rá.

A neospanyol Boulder City

Még a kertészek se keltek fel, a szemetet se vitték el és még a helybeliek se mentek munkába, annyira korán volt, de az októberi nap már perzselte a tarkómat.

Boulder Cityben meleg volt.



Boulder Cityt a Hoover gát munkásainak építették. Igazi, tip-top mintaváros lett enyhén romantikus, Spanish Revival, neospanyol stílusban.



Jó okkal választották a semmiben felépített városhoz a neospanyol stílust. Nemcsak azért, mert a kopár sziklákon teremtett oázishoz illettek az árkádos házak, hanem mert a hosszú árkádok árnyékot adtak az eltikkadt munkásoknak (na jó, inkább mérnököknek, a munkásoknak évente volt két szabadnapjuk, ők nem sokat mászkálhattak errefele).



A városnak nagyon jót tett, hogy a közigazgatási központ épületeit ugyanabban a stílusban építették fel. A városka olyan lett, mint egy mediterrén Dunaújváros, ahol ma már lehet alkoholt inni, de a szerencsejáték az továbbra is tilos. Egész Nevadában két olyan város van, ahol nem lehet szerencsejátékot játszani. Az egyik Boulder City (ha valakit érdekelnek a haszontalan adatok, akkor megmondom, hogy a másik Panaca).



Ma a főutca árkádjai alatt népmúvészeti boltok és régiségárusok üzletei találhatók. Az álmos tulajdonosok még csak most gondolkodtak azon, kinyissanak-e vagy sem.



Olyan korán volt, hogy még kutyát se sétáltattak a parkban, aminek a tetején egy szövetségi épület trónolt elvéve a kilátást az állampolgárok elől. A közelben van egy másik kilátó, onnan lehet igazán jól látni a tavat. Innen még jobban lehetne, de a város építésekor szigorú hierarchia szerint helyezték el a házakat.



Lenn voltak a munkáslakótelepek, feljebb a mérnökök és vezetők házai, szövetségi épületek és a posta, majd lefelül az adminisztráció.



Itt volt az iskola is.

A várost valószínűleg egy agglegény tervezte, mert kifelejtette a tervekből az iskolát és az óvodát. A melósok így első évben maguk dobták össze az iskolára valót, a következő évben pedig felébredt a szövetségi kormány és felépített egy neospanyol stílusú iskolát, ami ma a városháza.



Jó volt itt reggel sétálni, de szorított az idő, oda akartunk érni nyitásra a Hoover gáthoz, hogy megnézzük a gátat belülről is.

Daru a gáton

Álltam és néztem a darut. Nem úgy nézett ki, mint az általam ismert daruk. Ez egy másféle daru volt. Valahol azt olvastam, ezt kábeldarunak hívják. Lehet, így van. Angolul a perverzebb szavak kedvelőinek ezt a szerkezetet cable crane-nek nevezik. Amikor építették a Hoover gátat, akkor itt nem volt semmi.



Se út, se vasút, se híd. Ha valaki át akart menni a másik oldalra, vagy került pár száz kilométert vagy lemászott, átúszott és felmászott a másik oldalon. Építkezéskor, több tonna betonnal megrakodva nem túl praktikus. Ezért építettek egy vasútat a gátig és építettek egy kábeldarut a másik oldalra. Ezen húzták át a cuccot egyik partról a másikra.



Azon elmélkedtem, hogy ha még sokáig fogok állni a napon, árnyékom bele fog égni a Hoover gátat határoló meredek sziklafalba.



Pedig csak reggel 9 volt. Nyáron érdemes korán jönni a Hoover gáthoz. Pár perccel nyolc után érkeztem, harmadik autó voltam a garázsban. Az első kettővel a parkolóőrök jöttek.

Van ingyenes parkoló is, de az a napon van és úgy éreztem, 7 dollárt megér, hogy amikor végzek, akkorra ne egy olvadt tócsát találjak az autó helyén.



Sivatagi mókusok röhögtek rajtam, ahogy a túlfolyó fele haladtam. A gát két oldalán egy-egy túlfolyó hivatott elvezetni a felesleges vizet. Mivel a Föld most egy szárazabb periódusban van, a túlfolyókat kétszer használták összesen. Egyszer, amikor feltöltötték a gátat és tesztelték őket, egyszer meg 1983-ban, amikor kicsit sokat esett az eső. Akkor megtelt a tározó.



A túlfolyó egy valószínűtlenül nagy betonteknő, amibe nyugodtan el lehetne dugni egy csatahajót is. Nehéz volt elhinni, hogy valaha is megtelik a tó és hogy a hullámok a gát koronájának közelébe érnek.



Szeretném ezt élőben is látni, bár attól tartok, a következő Vénusz-átvonulásra nagyobb az esélyem.



Megjegyzés:
A teli Lake Mead-et ábrázoló fotó a Wikipediáról származik:
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/1/1f/Hoover_Dam_and_Arizona_Spillway%2C_1983.jpg

Térkép a hídról

Romesz már minden rosszat elmondott a hídról az előző bejegyzéshez írt kommentjében.

Most jön a jó.

Yodával felszaladtunk a lépcsősoron és a hídon szembesültünk a Kutyával hídralépni tilos táblával.

Gyorsan felvettük a Látogató formációt. Yodával elkezdtük felderíteni a környéket, V pedig átalakult előörssé és becserkészte a hidat.

Hamarosan vigyorogva jött vissza:

- Ezt meg kell nézned.

Gyorsan átalakítottuk a formációt, V Yodával elindult vissza a parkolóba én pedig kimentem a hídra és azt mondtam:

Oh...

Ott volt alattam a gát, a Black Canyon, a Colorado és a Lake Mead.

A fenti fotóra kattintva megnyílik a fénykép a Flickr-en. Az egeret a fotóra húzva megjelennek az egyes részletek fényképére mutató linkek, csakúgy, mint például Boston vagy Salt Lake City térképén.

Jó szórakozást.

A híd

Először automatikusan beírtam a bejegyzés címe helyére a híd teljes nevét. Aztán némi kuncogás után kitöröltem az egészet és átírtam A hídra. Úgy látszik, az amerikaiakat is kezdi utolérni a spnyolok barokkos névadási mániája. Hogy lehet valamit is Mike O’Callaghan – Pat Tillman Memorial Bridge-nek nevezni? Ki fogja ezt kimondani? És mekkora táblára fér ez ki? És mi köze a két embernek egymáshoz, ha már egy hídon osztoznak? (Semmi, de ez nem ide tartozik.)

Szerencsére még valami gyakorlatiasság maradt az emberekben és általában az egy lélegzetre nehezen kimondható Mike O’Callaghan – Pat Tillman Memorial Bridge helyett majdnem mindenütt a Hoover Dam Bypass-t emlegetnek.



2006-ban voltunk itt először. Akkor még csak pár oszlop állt ki a sziklákból a híd helyén, a forgalom pedig a Hooved-gáton át haladt. Na jó, araszolt.

Másodszor az ívek már kezdtek összenőni.



Most elkészült a hidat láttuk.
A híd 2005-2010 között épült és 240 millió dollárba került. Jó befektetésnek és csodás mérnöki munkának látszott.

Tetszett - Yodával elindultunk, hogy személyesen is felavassuk.