A Nagy-Sós-tó bölényei

- Harap a kutyus? - kérdezte rémülten a bölény Puppeyra meredve.

- Nem bánt? Biztos? - majd az aggódó bölény elügetett.

Na jó, majdnem így történt.

A lényeg, hogy megint láttunk bölényt az Antilop-szigeten.

De hogy kerültek ide a bölények?

Mert amikor az európaiak ideértek, a szigeten egy bölény se volt.

Amikor a tó másik oldalán tönkrement a Lake Point nevű fürdőhely, pár befektető elhatározta, hogy egy lakóparkot épít a helyére édesvizű kutakkal, gyümölcsösökkel, parkokkal, ligetekkel és bölénycsordával.

Azt, hogy egy lakóparkhoz miért kellene bölénycsorda, amit gyorsan be is szereztek Montanából.

A fasorokat, gyümölcsösöket és ivóvizet nehezebb volt megszerezni és a leendő vevők hittek az ősi sziú népdalnak, miszerint bölény mellett nem jó lakni, úgyhogy ez a terv is füstbement.

A befektetők ott maradtak pár ideges bölénnyel, amiket végül megvett az Antilop-sziget tulajdonosa.

Akkoriban a bölényt felesleges úri huncutságnak tartották és a csordát arra használták, hogy az úri közönsége halomra lőhesse őket.

Volt, hogy az ötszáz bölényből a vadászat végére ötven maradt.

1923-ban a filmesek is megérkeztek és a Covered Wagon című film bölényvadász jeleneteit itt forgatták. Valódi bölényekkel és valódi vadászattal.

A rendező mondta is, hogy teljesen felesleges a filmhez lelőtt hét bölény miatt aggódni, az összeset le kellene lőni, mert semmire se jók, csak eleszik a füvet a tehén elől. (Pár évtizeddel később kiderült, hogy a bölény mégis sok mindenre jó, génjei miatt, húsa miatt, meg ilyesmik. Idővel rengeteg mindenről kiderült valami hasonló, csak akkor már késő volt.)

A vadászatok és a film is hozzájárult, hogy a megmaradt bölények védettséget kapjanak és a sziget egyik nagy látványosságává válljanak.

A bölények pedig köszönik, ma is jól vannak a szigeten.

Amikor Puppey vagy Yoda nem akarja őket szétcincálni.

Antilop-szigeti bölények

Az Antilop-szigeten a ranch-nál délebbre még nem jártunk. Most csak egy rövid túrára volt időnk napnyugta előtt.

Leparkoltunk és elindultunk délre.

A déli szigetcsúcs meglátogatása ekkor hivatalosan is felkerült terveink közé. 

Az út könnyű volt és a táj szép.

Arra direkt figyeltünk, hogy ne menjünk arra, amerre bölények vannak, úgyhogy a Molly Melle nevű hegyet kihagytuk. (Valamiért a pusztában magányosan vándorló mormonok minden mellre emlékeztető hegyet Mollyról neveztek el.)

A hegytől jobbra látható bölények miatt nem arra mentünk.

Azok a távoli hófödte hegyek már a tó túlpartján, a Marina felett magasodnak. Odáig se terveztünk most menni.

Most csak sétáltunk és amikor már majdnem teljesen besötétedett, visszafordultunk.

Ekkor láttuk először a tóparti agglomeráció fényeit. Máshol megszokott a tópartok ilyen látványa, a Nagy-Sós-tóról ez azonban csak ritkán látszik.

- Figyelj a bölényekre hazafele.

- Ugyan, a bölények ilyenkor alszanak - mondtam aztán beleléptem a fékbe.

"Alvó" bölények sorjáztak át elöttünk az úton.

- Biztosan alvajárók! - sóhajtottam.

A bölényekről csináltam egy rövid, háromperces filmet, azt itt lehet megnézni.

Át a "Kajababon"

Nem Kajabab National Forest-nek hívják, hanem Kaibab-nak. De annak, hogy Kaibab, annak a szónak semmi értelme. Úgyhogy én ez már mindig Kajabab National Forest-nek és Kajabab Platónak fogom hívni.

Ez egy olyan hely két-háromezer méter magasan, ahova mindenképp el fogunk majd még jönni. Például akkor, amikor majd be lehet menni az erdőbe. Most itt akkora a tűzveszély, hogy az erdőségeket egyszerűen lezárták. Utahban "csak" dohányozni nem lehet az erdőkben, itt bemenni se.

A LeFevre kilátó környékén látott leégett erdők alapján igazuk is van.

Pár éve a minitelepülés, Jacob Lake égett majdnem le. Jacob Lake a Grand Canyon északi részének kapuja. Van itt pár szálloda, étterem és benzinkút és sok-sok erdő. Kár lett volna érte, kedves hely. A szállodában a portás mögött a falon töltényöv, két Winchester és egy pár Colt lóg rengeteg lőszer társaságában. Amennyire tudom, itt sose panaszkodnak a vendégek a szállodára.

A platót végig erdők és alpesi rétek borítják. Nekem Erdély jutott róla az eszembe. Végtelen fenyvesek között suhantunk és az Erdély-érzést a poiánán vonuló bölénycsorda törte meg.

Nem rohantunk oda a bocikhoz és a bikucikhoz, inkább csak az autóból fotóztunk és aztán mentünk tovább a Grand Canyon fele.

Antilop-sziget késő ősszel

- Csak ötven kilométer - mondta a gyorsabbik Ribizli.

- Az semmi - tette hozzá.



Ribizlit már a bölények se idegesítették, nem úgy, mint két éve.



Akkor Ribizli még szakirodalmat is kapott, hogy felkészüljön a bölényekből, amik szabadon kószálnak a szigeten, mielőtt, a futás végén, átlényegülnek chili con bölény carné-vá (ha valaki purista, akkor chili con carne de bisonte).



Most, ha arra járt egy bölény, Ribizli megállt és megvárta, hogy a bölény elmenjen.



(Vagy átlényegüljön chilivé.)



Mondjuk most a prérifarkas jött - mert gyalogkakukk nem él a szigeten.



El is kezdte kerülgetni Ribizli, aki mindent megtett, ami ilyen esetre a nagykönyvben meg van írva.



Nagyobbnak látszott, hadonászott és elküldte a prérifarkast melegebb éghajlatra.



A prérifarkast ez nem érdekelte, keringett tovább.



Ribizli ekkor belefújt a sípjába, a prérifarkas erre arrébb ment.



Aztán már csak a chili megevése volt hátra. Bölényből.



Utána lehetett is beleautózni a naplementébe és hazamenni és enni még egy kis chilit.

A bölényburger titkai

- Mennyi hamburger... - sóhajtottam fel, ahogy a csorda eldübörgött, finom porréteggel beterítve a mezőt.



Arra kevés esélyt láttam, hogy gyalog a bölények nyomába eredjek és megragadjak egy patást a szarvánál fogva, lebírkózzam és ledaráljam, ennek ellenére a bölényburger megmozgatta a fantáziámat.

A bölényburgert Yoda is szereti a többi vadhússal egyetemben. Egy magyarországi vendéglőben, ahol bizonyos szempontból Yodával együtt törzsvendégnek számítunk, tavaly megjelent a főpincér egy kis tálkával és valamit etetni kezdett a Mesterrel. Yoda gyanusan lelkes volt. Amikor elfogyott a csemege, megmérdeztem, mit kapott Yoda.

- Vaddisznósonkát. Szereti.



Yoda hasonlóan viszonyul a bölényhez és ha néhanapján veszünk bölényt, kap belőle egy kicsit. A bölényből legtöbbször tatárbifsztek készül, de időnként a maradék daráltbölényből hamburgert grillezünk.

A jó bölényburgernek egy alapvető titka van: a bölényhúsban sokkal kevesebb a zsír, mint a marhahúsban. Talán mert a bölény állandóan kempingezik és sportol.

85 gramm átlagos darált marhában 12 gramm zsír van, míg ugyanennyi bölényben 7.

Pont az alacsony zsírtartalom miatt a bölényhúst sokkal rövidebb ideig kell sütni vagy grillezni, mint a lusta marháét. Ezt tapasztalati úton tanultam: utamat megszenesedett bölények tetemei kísérték. A bölényhúsból készült jó hamburger tehát nincs teljesen átsütve és nem tartalmaz szenet sem. Emellett bármit lehet beletenni, csakúgy, mint egy valódi hamburgerbe. Én minimalista módon nagyon kevés fűszert (só, bors) teszek hozzá, hogy a bölény édeskés, lágy íze jobban érvényesüljön.

Yoda is így szereti.

A bölény útja

Az első bölény egy tábláról nézett le ránk.



A második farkát libegtette az út végén.

A harmadikat összekevertem hagymával, fokhagymával, pirospaprikával, mustárral, sóval, borssal és tojással, majd a tatárbölénybifszteket kenyérre kentem.

Őszi Antilop-sziget

Az Antilop-szigetet kora ősszel még nem láttuk - ez egy olyan mulasztás volt, amit azonnal pótolni kellett: ősszel a sziget gyönyörű és ilyenkor vonulnak erre a madarak.



Profi madárkukkolók árasztják el a szigetet és lesik, mit csinálnak a tollasok az elhagyott kikötőben.



Sétahajó már nincs és a fürdőzők is otthon maradtak, pedig a víz kellemes, igaz, a vízhez csak kavargó légyfelhőn át lehet eljutni. Az ártalmatlan legyecskék viszont sokak kedvét elveszik a pancsolástól. Bántani azonban nem bántanak.



A sziget egyedülálló lehetőséggel kecsegteti a falánk látogatókat: úgy ehetnek bölényburgert, hogy közben bölényt néznek. Mivel a bölények nem értenek a konyhaművészethez, nem sértődnek meg ezen.



Mi az árakhoz értünk és 18 dollár egy bölényburgerért kicsit soknak tünt. Ennyiből veszünk több, mint fél kiló darált bölényt és jóllakatjuk belőle az utcát.



A sziget névadói fülük botját se mozgatták közeledtünkre.



Érdekes módon amint közelebb kerültünk a bölényekhez, Yoda befogta a csőrét. Ha lovat, vagy lószerű állatot lát, a Mester azonnal játszani akar. Most, hogy közelről, nagyon közelről látta a bölényt, úgy döntött, nyugton marad - biztosan nem akart kárt tenni az esetleg feldühödő bölényben.

Bölényt eszünk

Buffalo steak
Originally uploaded by ribizlifozelek

Yoda a múltkor megpróbált levadászni egy-két bölényt. Akkor meggyőztük, hogy a bölény védett állat, különben sem férne bele egy a csomagtartóba, a hátsó ülésre meg nem szívesen tennénk az elejtett állatot, mert összekoszolná. Mindenesetre megígértük a Mesternek, hogy majd kap egy kis bölényhúst.

Bölényből már ettünk tatárbifszteket, de ez más. Ezt a húsdarabot megsütöttük.

Jól megsóztuk, megborsoztuk, majd egy kis olajon pici vörösbor hozzáadásával megsütöttük. Érdekes, én szeretem a tatárbifszeket (nyers hús), de a vérben cuccogó hússzeleteket nem kedvelem. Ez nem volt az.

Köretnek maradék édesburgonyás zöldségeket ettünk hozzá. Bizarr párosítás volt, de ízlett.

A természetben nem nagyon szeretek bölénnyel találkozni, Yodával ellentétben félek tőlük. A tányérban viszont annál szívesebben látom őket. Azt hiszem, így még találkozunk!

Yoda és a bölények

Antelope Island
Originally uploaded by ribizlifozelek

2009-től részben az Antilop-szigeten vettünk búcsut. Két nap folyamatos havazás után kisütött a nap, kék lett az ég és a hőmérséklet megközelítette a nulla fokot. Jó, alulról közelített és jópár fok hiányzott a nullához, de jó tíz fokkal több volt, mint pár napja.

Kimozdultunk. Annyira nem vagyunk kemény legények, hogy a szigeten töltsük az éjszakát, de pár órára azért elmentünk a 'vadonba'.



Tavaly kevesebb hó volt a szigeten és több állatot láttunk. Most a kirándulás eleinte téli vezetési gyakorlatra emlékeztetett. A szigetre a behajtó tiszta volt - jó darabig ez volt az utolsó aszfaltdarab, amit láttunk.

Most nem legelésztek antilopcsordák az út mentén, nem billegtek nyuszifülek és prérifarkasok se lóbálták vidáman farkukat felénk. A szigeten hideg volt és csak méltóságteljesen ebédelő bölényeket láttunk.



A bölények lehet, hogy nem is legeltek, csak meditáltak. Ott álltak a sárga szalmában a kék ég alatt és nem csináltak semmit. A szélbe fordultak és álltak.

Kicsit később megint láttuk őket - hasonló konfigurációban ugyanezt tették, mint eddig. Álltak és néztek.



Felmentünk a Buffalo Pointhoz - először itt se láttunk bölényt közelről, csak pár hozzánk hasonlóan elszánt kirándulót, akik nem törődtek a csikorgó hóval, a hideg elől emigráló farkasokkal, hanem meg akarták nézni fentről a Nagy-Sós-tavat.



Fenntről nem látszott, hogy mennyire sós. Nagynak viszont nagy volt. Yoda valamiért hihetetlenül lelkesen húzott minket felfele az ösvényen. Nagyon igyekezett valahova.

Aztán megláttuk, amit a Mester már jó ideje érezhetett: pár bölény legelt egy közeli nyeregben.



- Odamegyek, odamegyek, odamegyek! - mondta a Mester.

- Miért akarsz odamenni? - kérdeztük Yodát.

- Szétcincálom, szétcincálom, szétcincálom! - morogta éhesen Yoda.

Megnéztük a buffalót, közel két tonna, csupa izom és rosszindulat- Gyorsabban fut, mint ahogy mi lejtőn lefele kerékpároznánk. Megnéztük a Mestert, hét kiló, csupa szőr és Erő.

- Szétcincálom, szétcincálom, szétcincálom.

- Yoda, a bölények védett állatok, a kihalás szélén állnak. Mit állnak, tántorognak. Legközelebb, ha sütünk bölényhúst, viszont majd kapsz egy darabkát.

A Mester ekkor tanubizonyságot tett arról, hogy milyen jóságos és belátó.

- Nagy darabkát adsz?

- Igen.

- Akkor ezt majd legközelebb cincálom szét.