Téli kikötő és flamingók a Nagy-Sós-tóban

Meglepő dologgal kezdem.

Nincsenek flamingók a Nagy-Sós-tóban.

Akkor honnan ez a cím?

Egyszerű. A téli marinában gyönyörködtünk és ekkor olvastunk egy történetet egy elmebeteg, floridában született rózsaszín flamingóról, aki megszökött az állatkertből és a Nagy-Sós-tót választotta otthonának.

Húsz éven át élt itt.

Az emberek szerették és ötvenezer dollárt dobtak össze, hogy telepítsenek még több flamingót a tóra.

Hogy legyen társasága és mert jól néznének ki.

A szövetségi kormány azonban megfúrta az ötletet, mert hogy a flamingók nem őshonosak. (Mert a tehenek, disznók, emberek igen?)

Azért, hogy legyen valami a kikötőről is, íme, egy rövid felvétel, amit ott csináltunk:

Neum kilátással

- Tényleg van kilátás! - mondta V - És ott látok vendéglőket is! Menjünk vacsorázni, itt biztos jó a hal!

Mentünk.

Neum egy abszurd hely: ez Bosznia kijárata az Adriára, bár nem ez Bosznia fő tengeri kikötője. Bosznia fő tengeri kikőtője Ploce, ami Horvátországban van.

Neum kettévágja Horvátországot és kétszer kell keresztezni a határt (általában fél-fél óra várakozás a semmire), hogy az utazó továbbmehessen. A horvátok egy hídban gondolkodnak, ami alatt átférnének a mélytengeri hajók is és így szeretnék megkerülni Neumot. Valószínűleg egyszerűbb lenne azt mondani, hogy mindkét ország lemond szuverenitása egy részéről és a határt a Neumból Bosznia belsejébe vezető egyetlen útra állítják fel és így csak azokat vegzálnák, akik Bosznia fele mennek tovább. A főút Mostarba amúgy is horvát területen vezet és nem Neumból ágazik le. De hát a logika és a Balkán nem mindig járnak kéz a kézben. Vagy mi.



A kikötő valódi Bosznia volt. Több szinpadon szólt egyszerre a zene, egy meg nem értett énekes énekelt, mindenki beszélt és mindenki evett. Mi is ezt tettük.



- Tudod, van itt a közelben Boszniában egy vízesés.

- Bihácsnál, amit tavaly nem néztünk meg.

- Nem, Medzsugorjénál. De ezt se néztük meg. Az olvastam - folytatta V - hogy alig ismeri valaki és gyönyörű.

- Megnézhetjük - feleltem -, de ne feledd, holnap este már Budapesten kell lennünk.

- Csak tizenhat kilométer kitérő - nyugtatott meg V és ettől valamiért aggódni kezdtem.

Marina a tóparton

Mindig is egy kicsit mosolyogtam a tavak partján levő "marinákon". Ha egyszer tóparton van, miért marina? Tudom, ilyesmiben nem logikát kell keresni, hanem jól kell magunkat ott érezni.



Salt Lake City vitorláskikötője a városon is túl, az elhagyott vagonon is túl, a jobb napokat is látott Saltair fürdőn illetve a régi Saltair helyén is túl, a gigászi kémény árnyékában terül el. Illetve évszaktól függően szárad ki.



Mondjuk a Silver Beach strand jelenleg inlább mint eufemizmus érdekes, fürdeni a tóban inkább máshova mennék. A kilátás azonban szép.



Legutóbbi látogatásunk óta a marinába került egy kemping is (öt lakókocsibeaálló villannyal és vízzel), úgyhogy az árak is megháromszorozódtak. A belépô a 300%-os emelés ellenére is elvisrlhetô:  három dollárt kérnek a létesítmény használatáért.

De hát hol lehet a sivatag közepén máshol ilyen sziklafalakkal övezett csatornát látni?



És hát hol máshol lehetne vitorlásokat bámulni a lemenő nap fényében?

Salemi kikötő

(Megjegyzés: a fényképekre kattintva azok teljes méretben tekinthetők meg.)

A salemi történelmi kikötő egy ideális szabadtéri múzeum. Eredeti épületek állnak eredeti helyükön. Közvetlen környezetük nem vagy csak alig változott. A berendezés sokszor nemcsak korhű, hanem eredeti is. Ráadásul az együttes könnyen beilleszthető az átlagember átlagos történelmi ismereteibe.

A Skarlát betű írójáról, Nathaniel Hawthorne-ról mindenki hallott. Egyik közismert könyv a Hétormú ház. A hétormú ház ma is ott áll az utca végén jobbra, nem messze attól az épülettől, ahol az író 1804-ben megszületett.



Iskolában azt is tanítják, hogy Hawthorne három évet egy vámhivatalban dolgozott. A vámhivatal épülete ma is áll és Hawthorne dolgozószobáját sikerült eredeti állapotára helyreállítani. A kikötőre néző ablak előtti íróasztalon egy olyan pénztárkönyv fekszik, amibe Hawthorne írta be a hosszú adatsorokat.



A kikitőben egy eredeti, salemi hajó másolata áll. Ezt a hajótípust itt fejlesztették ki és a kicsiny, de jól manőverezhető hajók Archangelszktől az autszráliai Perth-ig mindenhova eljutottak.



A kisváros méretéhez képest óriási flottával rendelkezett. Egyes források szerint akkora volt a salemi flotta, hogy egyes eldugott helyeken a várost egy önálló államnak hitték, a kereskedőházak lobogói pedig biztos, jövedelmező üzletet jelentettek. Az amerikai függetlenség megszerzése után ezeknek a kereskedőházaknak komoly szerepe volt abban, hogy az idegen kikötőket megnyissák az amerikai hajók előtt.



A salemi kereskedők szövetsége 1799-ben határozta el, hogy összegyűjtik az utazások során talált különleges tárgyakat. 1825-re annyi cucc halmozódott fel, hogy fényűző kiállítótermet kellett nekik építeni. Ez lett a későbbi Peabody Essex Museum, a legrégebbi folyamatosan működő amerikai múzeum őse.



A salemi történelmi kikötő pont ezért egy kicsit szomorú is: egykor ötvenhét móló nyúlt be a tengerbe, ma három. A leghosszabb, több mint nyolcszáz méter hosszú Derby mólón húsz emeletes raktárház állt. Ma egy.



Salem az amerikai függetlenségi háborúban csak kalózhajóból százhuszat állított ki. Ma egyetlenegy hajó árválkodik a kikötőben.

A turisták nyüzsgése szezonban visszahoz valamit a kikötő egykori életéből. Most, tél közepén a kikötő elhagyatott volt. Ha nem lett volna itt egy fűtött, tiszta nyilvános WC, azt hihettük volna, valahova az Antarktiszra tévedtünk.