Hajótemető

Mindig jó kimenni a Marinába hajókat nézni, túrázni, sétálni és beszélgetni.

Most egy új töltést követve egy hajótemetőt találtunk.

Valahol érthetetlen volt, hogy miért dobták ki ezeket a vitorlásokat a nádas közepébe.

A hajók olyanok voltak, amiket egy hétvégére szerető gazdáik otthagytak, aztán sose tértek vissza.

A bögrék még ott vannak a feldőlt konyhapulton, a mérőedény a mosogatóban. Csak a hajókonyha esik szét.

Az egyik vitorlásban megláttunk egy pici réztáblát, amit csak meszelátóval tudtunk elolvasni.

"Believe me, my young friend, there is nothing — absolutely nothing — half so much worth doing as simply messing about in boats."

Mint megtudtuk, messabout egy hajós kifejezés arra, amikor hajókedvelő emberek összeülnek és -nem szükségszerűen konstruktív módon- hajókról beszélgetnek.

Most mi is ezt csináltuk.

Nézegettük az elhagyott hajókat, bekukucskáltunk, ahova be lehetett kukucskálni.

Talán majd egyszer mi is hajózunk a Nagy-Sós-tón.

Persze nem ezeken a hajókon.

Great Salt Lake State Park - a marina

A legnagyobb vitorláskikötő a Nagy Sós-tón már nem pusztán "marina", hanem előléptették State Park-ká.



Ez annyit jelent, hogy picit mások a rá vonatkozó törvények és hogy a belépő nem két dollár, hanem öt.



A mosdóba kitett táblákat látva valószínűleg több turista is jöhet ide, mint korábban.



Egyébként nem sok minden változott. A látogatóközpont megvan, a kiállítás azt hiszem ugyanaz, mint volt.



A kilátás és a Nagy Sós-tó és a távolban felsejlő Antilop-sziget pedig gyönyörű.

Tömegturizmus

A Nagy-Sós-tó marinájába nemrég kitett két új táblát látva felmerült bennem, hogy sokkal több turista jöhet ide, mint régen.

A német és a kutyája

Korán ébredtünk és indultunk. Meleg nap volt, már hétkor is, amikor elindultunk. Ahogy suhantunk a néptelen úton, egyszercsak a semmiből egy biciklis bukkant ki kutyával, kerékpáros utánfutóval, amint kétségbeesetten integetett.

Még jó, hogy jóval a megengedett sebesség alatt haladtunk, mert hát a tájat kell ilyenkor nézni.

Leálltunk úgy, hogy a bicaj elöttünk legyen, nehogy valaki elcsapja, amíg beszélünk és ne derüljön ki, hogy mit akar.

- VIZET! - hörögte.

Az ajtóból elővettem két félliteres palackot. Az egyiket kitöltötte a kutyának, a másikat felemelte és nyelt egyet, majd visszaadta az üres üveget.

- Van még?

Adtam neki még egyet, majd gondosan eltettem az újabb üres üveget és a csomagtartóból előhalásztam egy négyliteres kannát és átadtam neki. A fickó erős német akcentussal megszólalt:

- Az alkalmazás a telefonomban azt mondja, itt vannak kempingek, azt hittem, a kempingben van víz. De nem volt. Már csak egy üveg vizem van a Coloradóból - és rámutatott egy kannára, amiben valami zavaros izé volt, fele sár, fele baktérium, a többi víz. Attól hasmenés környékezett, hogy ránéztem.

- Honnan jössz és hova mész?

- Bejárom az USÁ-t kerékpárral, Bostonba megyek, Hanksvilleből jöttem, a kutyámnak megsérült a lába és nem tudok felfele tekerni, ha az utánfutóban van. Most Fry Canyonba megyek, az alkalmazás a telefonomban azt mondja, hogy ott van egy motel és egy repülőtér. De nagyon messze van.

Fry Canyonban van egy bezárt motel és egy bozóttal benőtt leszállópálya, ami mellett van pár rom, amit meg szerettünk volna nézni. Mondjuk víz az nincs... A német kicsit el volt tévedve és teljesen el volt készülve az erejével.



- Kérsz egy joghurtot?

Nagyjából úgy nézett rám, mintha Fort Knox kulcsát kínáltam volna neki. Mikor visszaadta az üres joghurtosedényt, eszembe jutott valami.

- Figyelj, itt van Hite Marina elöttünk.

- Nem, az mögöttünk van. Ott aludtam.

- Nem, nem, Hite Marina a Colorado bal partján van, mi a jobb parton vagyunk - láttam, el akarja mondani, hogy a telefonján levő app szerint ez nem így van, de aztán inkább csendben maradt.

- A marinában van egy bolt és ott van zuhany, ott pihenhetsz, szerintem nincs tíz kilométer.

Ebben maradtunk, elköszöntem és elindultam. Közel negyven percet beszélgettünk, az alatt egy autó se haladt el az úton.

Nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem. Bekanyarodtam a marinához és megvártam a fickót.

- Ott vannak az ingyenes zuhanyok - mutattam neki az épületet - arca felderült, úgy nézett rám, mintha a Mennyek kulcsát nyújtottam volna át neki. Adtam egy kis házi rizseshúst a kutyának Yoda készleteiből, közben Yoda elmagyarázta a nála tízszer nagyobb kutyának, hogy ki is a főnök. Még megmutattam a németnek a vízcsapot és a vízöblítéses wc-t, majd elköszöntem.

- Várj, ide jön távolsági busz?

- Nem, nem hiszem - feleltem és azon gondolkodtam, hol lehet a legközelebbi buszmegálló. Azt hiszem, Green Riverben, ide 185 km-re. Vagy Corezben, 265-re.

- Ezt megtarthatom? - mutatta az üres négyliteres kannát - Ha igen, megöltöm és még iszom egy kicsit.

Marina a tóparton

Mindig is egy kicsit mosolyogtam a tavak partján levő "marinákon". Ha egyszer tóparton van, miért marina? Tudom, ilyesmiben nem logikát kell keresni, hanem jól kell magunkat ott érezni.



Salt Lake City vitorláskikötője a városon is túl, az elhagyott vagonon is túl, a jobb napokat is látott Saltair fürdőn illetve a régi Saltair helyén is túl, a gigászi kémény árnyékában terül el. Illetve évszaktól függően szárad ki.



Mondjuk a Silver Beach strand jelenleg inlább mint eufemizmus érdekes, fürdeni a tóban inkább máshova mennék. A kilátás azonban szép.



Legutóbbi látogatásunk óta a marinába került egy kemping is (öt lakókocsibeaálló villannyal és vízzel), úgyhogy az árak is megháromszorozódtak. A belépô a 300%-os emelés ellenére is elvisrlhetô:  három dollárt kérnek a létesítmény használatáért.

De hát hol lehet a sivatag közepén máshol ilyen sziklafalakkal övezett csatornát látni?



És hát hol máshol lehetne vitorlásokat bámulni a lemenő nap fényében?