A következő történetet egy hölgy, D mesélte el, aki egy szomszédunk barátja. D a CDC-nek dolgozik és a koronavírust vizsgálja Montanában és Wyomingban.
Egy mellékúton suhant a montanai éjszakában, amikor elélépett egy öngyilkos szarvas. Az állami nagy terepjáró batár és a szarvas találkozásából a terepjáró került ki győztesen. A szarvas elterült a betonon és elhunyt. Az autó itt-ott behorpadt.
És ekkor szembejött egy másik autó.
Innentől átadom a szót D-nek.
- Ott álltam a terepjáró mellett és nem volt lefedettségem, hogy hívjam a biztosítót vagy valakit, hogy megnézze, működik-e az autóm.
És megállt egy másik autó, eddig egy óra alatt egy se jött szembe és pont jókor érkezett valaki.
Megállt és kiszállt az autóból egy félisten, mosolygós, izmos nagydarab cowboy.
Gyönyörű szeme volt! Gondoltam, meg vagyok mentve!
És odajött hozzám és rámnézett, biztatóan rámmosolygott és azt mondta:
- Hölgyem, szüksége van a szarvasra? Mert ha nem, én fel tudom használni.
Október 23 és 27 között vadásszezon van. Az erdőket ellepik a puskás emberek és lőnek mindenre, ami őz és mozog.
Mi pont ezért október 23 és 27 között nem megyünk erdőbe. Még parkba se nagyon, hátha eltéved egy vadász.
Szakadó esőben - majd szakadó hóban - felautóztunk az East Canyonba. Az általában elhagyatott hely megtelt. Az erdőben tömegével parkoltak a kisteherautók. Igazi vadász nem jár személyautóval vagy terepjáróval: hogy nézne ki a hátsó ülésen egy véres tetem? Az csak Al Capónéhoz illene. A lelőtt (lenyilazott) szarvast a platóra kell dobni.
Az igazi vadász több napig növeszti borostáját, hogy amire kiér a természetbe, megfelelően bozontos legyen.
Az igazi vadász nem téved el: az út mellett áll és onnan lő. Szerencsére, ha fegyvere a kezében van, általában háttal áll az útnak.
Az igazi vadász terepszínű ruhát hord. Álcanadrágot, terepszínű felsőt és kalapot. Aztán az egész tetejébe felvesz egy narancssárga színű láthatósági mellényt, hogy a feleségét -is- ismerő társai össze ne tévesszék őt egy szarvassal.
Közben a vadász bízik benne, hogy a szarvas színvak.
Pocsék idő volt - a vadászok nem maradtak otthon. A szarvasok igen. Egy vadász szerint egész szombaton csak egy szarvast látott, azt is az országút mellett elütve. Azért lövöldöztek szorgalmasan.
Az egyik zuhant is. Szarvast akart felhajtani a 15 éves fiának, a vad azonban kicselezte, a vadász meg a partfallal együtt beleesett egy szakadékba. Szerencsére jól van (a szarvas), a vadászt kórházba vitték térdsérülésekkel. Talpraesett vadász lehetett, bár 15 méteres zuhanás után ez sem egyértelmű. Inkább mázlista.
Nem igazán vagyok oda a vadászatért, de elismerem, szükséges. Miután az ember kiírtotta a legtöbb csúcsragadozót, valahogy kordában kell tartani a szarvaspopulációt. A vadászszezon meg szerencsére csak pár napos. Addig kibírjuk, Yodával, hogy nem megyünk erdőbe. Remélem, a szarvasok is kibírják.
Aztán már csak az autókra, medvékre és pumákra kell figyelniük. Az alábbi video szarvasát én féltem. Meg a vadászát is.
Megjegyzés: időnként a szarvas visszavág. Figyelem, az alábbi videó sokkoló, gyengébb idegzetűek ne nézzék. Ha megnézik, azt hiszem, egy ideig mellőzni fogják az őzike szó használatát. Persze a vadász szerintem - miután kijött a kórházból -, remélem, jól elverte a haverját, aki segítség helyett filmezett.)
Jó ezer méterrel voltunk feljebb az állam alsó csücskénél és ezt érezni is lehetett. Panguitch csaknem kétezer méter magasan van. Ezt mi igazából eddig nem vettük észre. Télen jártunk errefele, de akkor mindenütt hideg volt. (A tél helyi tájszólásban márciust jelent.)
Panguitch-t 1864-ben alapította egy dán származsú mormon. Állítólag szóltak neki, hogy hideg lesz, Jens Nielsen csak nevetett és viking őseire hivatkozott, majd letelepedett itt. Építettek pár házat, elvetettek egy csomó búzát, jó korán, nehogy valami baj legyen, aztán várták az aratást. Várhatták. Amikor már minden tartalékot megettek, a hét önkéntes elindult, hogy elvergődjön a környező városokba és hozzon segítséget (kaját). Nielsenék valószínűleg csak viking őseikre emlékeztek, arra nem, hogy mit kell csinálni télen a hóban. A férfiak egy darabig küszködtek az ökrösszekerekkel a nagy fehérben, aztán elegük lett: a szekerek fájából raktak egy nagy tüzet, aminél megfőzték az ökröket. Aztán továbbmentek. Ledobtak egy takarót maguk elé, ráléptek, ledobtak még egy takarót, ráléptek, felvették maguk mögül a takarót, maguk elé dobták. De azért hoztak segítséget.
A telepeseknek három év múlva lett tele a hócipőjük. Fogták magukat és leléptek. Pár elszánt ember azonban ismét ideköltözött. Ők meg se próbálkoztak növénytermesztéssel. Főleg állattenyésztéssel foglalkoztak. Mostanában az állattenyésztés mellett turistákból élnek.
A turisták idejönnek, megcsodálják a százhúsz éves főutcát, megnézik a jobboldalát, megnézik a baloldalt, elismeően hümmögnek, majd betérnek egy (azaz A) régiségboltba vásárolni. Aztán elmennek a füstölthusokat kínáló vendéglőbe vagy a hagyományos reggelizőbe.
A turisták esznek és vásárolnak, a helybeliek pedig versenyeznek. Most épp vadászverseny volt: a kiírás szerint nevezni a vadászboltban lehet egy 35 dolláros vásárlással. Az nyer, aki szebb szarvast lő. A szarvasokat elbírálásra a vadászboltba kell vinni. (Mivel a szarvas nehéz, elég, ha a szarvakat, meg a szarvak végén levő fejet viszik be.) Idegen szarvakkal ékeskedni nem ér.
A vadászok szerintem fura népek, ők azon kevesek közé tartoznak, akik még fizetnek is a szarvaikért...
A vendégekkel volt egy lyukasóránk. Salt Lake City nem rossz város, de azért nem lehet Budapesthez hasonlítani. Nincs annyi látnivaló - vagy ha van, akkor egy óránál többet kell autózni, hogy odaérjünk.
Nem a temetőt magát - a hazajárókat leszámítva kevés ember szeret temetőkben mászkálni -, hanem az állatokat. Minket, európaiakat mindig meglep az amerikai urbánus fauna gazdagsága. (Magyarul sok az állat.)
Egyszerűen szeretjük a parkokban tarháló mókusokat, a csatornából kikandikáló vagy az erkélyre bepofátlankodó mosómedvéket.
A Mount Olivet Temetőben pedig nem csak rágcsálók vannak, hanem kérődzők is. Autózgattunk körbe-körbe és fotóztuk a szarvasokat, őzeket, mókusokat, miközben én azon filozofálgattam, hogy ez a sok állat a temetőben a reinkarnáció egy sajátos formája-e.
Két sarokkal arrébb lakik a szarvasos szomszéd. A szarvasos szomszéd nem a szarvairól kapta a nevét, hanem a terasza tetején tartott műanyag bologató és világító rénszarvasokról.
Szerencsére a rének már elöregedtek és nem bólogatnak és világítanak, csak elkeseredve pihentetik fáradt fejüket a falon. Halloweenkor társaságot kapnak és egy nagy műanyag, felfújható sütőtököt szerelnek fel melléjük. Vagy a sánta rének szívják ki belőle a levegőt, vagy egy arrajáró madár végezte ki, de a tök ereszt és naponta bánatosan rátehénkedik a rénekre.
Nem teljesen világos, hányan lakják a házat. A verandán felhalmozódott vicik-vacakok alapján több tucatnyian is lehetnének. Autóból négy parkol a ház előtt és egy az udvarban. A ház előtt, az utcán álló piros Dodge Raider terepjáró másfél év alatt egyszer sem mozdult el innen. Az udvarban álló meghatározhatatlan jellegű mikrobusz az összetört és homogén masszává olvadt ágyaktól nem tud kiállni.
Egy alkalommal volt ott még ennél is nagyobb kupleráj, amikor egy menekülú drogfutárt lőtt szitává a seriff a kertben.
A mikrobuszt pár napja megpróbálták kiszabadítani, de a nagykapu - amit még nem láttunk nyitva - három darabra esett szét. Ezzel a tulajdonosok fel is adták a harcot, a kapu romjait visszatámasztották a félfákhoz és úgyhagyták az egészet. A kerítést korábban legalább megcsinálták - a ház nagyon metodikus, úgy kéthavonta elenged egy léc és kiesik a járdára. Én mindig nekitámasztom a kerítésnek, mielőtt a kutya vagy valaki más belelép valamelyik kiálló szögbe, a lakók meg előbb utóbb visszaszögelik a deszkát.
Azt, hogy a nagykapun kivigyék a mikrobuszt az udvarból, ők sem gondolták komolyan. A felhajtón parkol ugyanis egy őszesfekete autó. Azért őszes, mert a fekete fényezése foltokban fehér lett. Ő egy jóval régebbi és ramatyabb autót váltott fel, aminek örökké nyitva volt a csomagtartója és egy műanyag hurok akadályozta meg a fedelet a kinyilásban. Annak a járműnek kutyás beütése volt, apró olajcsöppekkel jelölte területét, ami idővel egy zsíros masszává állt össze a kocsi alatt.
A ház előtt parkol még egy szintén piros Pontiac Grand Am, amit háromhavonta függetlenül a külső hőmérséklettől meg kell bikázni, hogy elinduljon. A leltárhoz hozzátartozik még egy fekete Chevy terepjáró, amit főleg azért tartanak, hogy alkalomadtán a többi autót indítsák el az akkumulátorairól.
Esténként látni, hogy a nappaliba egy billiárdasztalt állítottak fel, meg egy bárpultot, illetve a hozzátartozó neont. Ettől éjjelente a ház kisérteties lila fényben úszik.
Két állandó lakót ismerünk, egy szőke hölgyet, ő jár a Pontiackal és egy lófarkas fickót. Mellettük végtelen számú egyéb humanoid bukkan fel ott, ők segítenek rendbetenni a kertet, amikor korán halnak a drogfutárok.
Jó pár hete sétáltam el – még kutya nélkül - a Mount Olivet Temetőbe. Csomószor láttam villamosból, kocsiból, most pedig elkísértem Anikót villamossal az egyetemre és hazasétáltam. Közben pedig benéztem a temetőbe, ha már...
Előtte próbáltam informálódni, hova is megyek. Persze az utikönyvek nem is tudtak a temetőről. Ezen nem lepődtem meg, kevés utazó járkál temetőbe. Viszont interneten se volt sok adat a temetőről. A legtöbb a perről szólt, amit a temető és "baráti köre" vitt Salt Lake City városa ellen. A temető ugyanis a nem mormonoknak készült. A 19. század második felében nem volt egyértelmű, hogy Utah mennyire is akar tagja lenni az Uniónak, ezért, biztos ami biztos, egy jókora erőd épült a város fölé. Fort Douglas, a katonai támaszpont adta a telket, Grant elnök az aláírást, a hadügyminiszter a pénzt, így már volt hova eltemetni a nem mormonokat. Jellemző módon a temető a vizet is a hadseregtől, majd saját, ma is működő kútjaiból és víztározójából kapta. Azaz az egészhez Utah államnak vagy Salt Lake City városnak nem sok köze volt. A temetőt egy kuratóriaum irányította, melynek tagjai a kor fontos (és nem mormon) egyházainak képviselői illetve az erőd katonai parancsnoka volt. Az egyik egyház azóta meg is szünt (érdekes, milyen az, amikor egy vallás megszünik?), az erődöt felszámolták, s hosszú vitákat folytattak arról, hogy most van-e jogutódja a katonai parancsnoknak. A terület továbbra is szövetségi kézben volt.
A temető békésen "elvolt" az elmúlt évtizedekben. Nem egy divatos hely, kevesen temetkeznek ide, pedig ez a második legolcsóbb temető a városban. Egyszer ki kell fizetni a sírhelyet és utána a temető gondozza. Virágkorában alkalmazottak hada sürgölődött benne, ma már csak páran dolgoznak itt. Az igazgatói állás családon belül öröklődik nemzedékek óta. Az exotikus virágokat nevelő üvegház összedőlt, de az irodákat és a szolgálati igazgatói lakást helyreállították. Extra szolgáltatásként pedig vállalnak expressz temetést: a kedves kuncsaft telefonál délben, hogy sűrgős temetnivalója akad, ötre minden el van intézve, kész a verem, a virág, minden (egyes vallásoknál ez előírás, nincs lacafaca). A temető területének egy, nem használt részét bérbeadja a környező iskoláknak, stadionoknak. Itt kezdődik a per. A város, Salt Lake City valahogy elefelejtette, hogy ez a temető nem az övé. Látta a bürokrata, hogy a temető mellett van egy nagy mező és gondolta, milyen jó lenne rá építeni valami közcélút. A jövendő holtak meg temetkezzenek máshova. Ha Salt Lake City területén van, biztos a városé. A per elhúzódott egy darabig, ez alatt rendbetették a temetőt, bár páran panaszkodtak, hogy nem az igazi. Közben az akták megjárták a legfelsőbb bíróságot és minden szerv egyöntetűen beintett a városnak, el a kezekkel a holtaktól, vagy mi. Mindezek alapján arra számítottam, hogy valami bozótba jutok, de nem. A temető rendezett volt és szép. A bejáratnál számtalan figyelmeztető tábla fogadott: Kutyát bevinni tilos! Kerékpárt bevinni tilos! Művirágot bevinni tilos! A fenyegetésnek egy, a belépőkre irányított, 19. sz-i ágyu adott nyomatékot. ("A kerékpárosokat felszólítás nélkül kilőjük!") A temető szabályzatán nem változtattak semmit az alapítás óta, talán csak hozzátették a művirágos és kerékpáros fenyegetéseket. Viszont ma sem lehet őrizetlenül hagyni benn lovat. Lovat fához kötni tilos. Temetéskor a hajtónak a fogat mellett kell állnia, meg ilyesmik. A pázsitot viszont bármelyik golfklub megirigyelhette volna. (Hoppá, négy mássalhangzó egymás után!) Látni az eredményét annak, hogy nem kószálhatnak szabadon a lovak.
A temető kellemes volt, kibetűzgettem a katonasírok feliratait, elsétáltam a szabadkőművesek parcelláiba, megnéztem az orthodoxokat. Igazából egy valami lepett meg nagyon. A 19. sz-i, az európai kulturkörbe tartozó temetők azért igencsak hasonlóak, a Kerepesi se nagyon más, mint ez. Amikor azonbam megláttam az első árnyat egy távoli dombon, meglepődtem. Miért tesz valaki életnagyságú szarvasszobrot a sírjára? Lehet, ősmagyar táltos volt? Közelebb mentem és a szobor megmozdult. A temető tele volt szarvassal. Akármerre mentem, mindenütt nézett rám csodálkozva pár patás. Mit keresek én itt? (Olvastam valahol, napi átlag egy látogatója van a temetőnek, szóval, volt okuk meglepődni.)
A rengeteg szarvas igazából azért volt fura, mert a temető igencsak a városban volt, a hegyek jó egyórás gyaloglásra voltak ide, teljesen urbanizált környezetben. Pont a temető mellett egy hatsávos út van, az út mentén áll a stadion, ahol megnyitották a téli olimpiát 2004-ben.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.