Változó táj

A pici tavat sűrű erdő vette körül. A fák hatalmas sziklatömbökre vetettek árnyékot. A sziklák egyik hasadékában több ezer éve indián vadászok húzták meg magukat. A tóra letekintve úgy látszott, semmi sem változott itt az elmúlt évezredek alatt.



Az erdő mélyén a sziklarabirintusban fémkeresős kincsvadászok fésülték át a hasadékokat ismeretlen eredetű értékeket keresve. A detektorok sípolása szentségtörésnek tünt a világvégi erdőben.



Még a mókusok is szemrehányóan néztek le rájuk a sziklaperemről. A modern berendezések megtörték az időtlennek látszó táj varázsát.



Az idilli látkép megtévesztő volt és bebizonyította, mennyire könnyen vezethet bennünket az orrunknál fogva a látszat.

Olyan logikusnak tűnt, hogy a vadászó indiánok a halban gazdag tó mellett ütöttek tábort mintegy háromezer éve - pedig a tavacska száz éves sem volt. Az erdő tulajdonos ásta ki saját két kezével alig több, mint három emberöltővel ezelőtt és ő építette fel a pici gátat is. Az erdő is ekkor nőtt vissza a legelő helyére. A közeli falvak lakói pedig villamossal jártak ki ide piknikezni.

Azóta eltűnt a villamos, a legelők, a remete hajlamú farmer és a tóból és az újra sarjadt erdőből természetvédelmi terület lett.

Fél óra múltán pedig a kincskeresők is elunták a söröskupakvadászatot és mi egyedül maradtunk a mókusokkal.

Ideiglenes tavasz

A hó-hideg-eső-napsütés-hideg-hó ciklus bővül. Közeledik a tavasz. A fák rügyezni kezdtek. Vakmerő krókuszok dugják ki fejüket a földből.



Éhező, csont-bőr mókusok keresik titkos vésztartalékaikat az avarban és ölelik kétségbeesetten kedvenc fáikat, miközben a feneküket lehúzó gravitációval küzdenek.



De a tavaszt nem kell túl komolyan venni.
Tegnap egész nap szakadt a hó és holnapra kisebb hóvihar várható.

Vajon ehető a fagyott krókusz?

Amerikai skanzen

A kecskék vidáman mekegtek, a bárányok bégettek, a tehenek bőgtek, a kakasok kukorékoltak, a disznók röfögtek és a turisták tülekedtek.

Imádtuk a skanzent.

Old Sturbridge Village nagy. Szemben a még nagyobb szentendrei skanzennel, Sturbridge egyetlenegy 18. századi település rekonstruckiója. A skanzen alapítója 1926 óta gyűjtögette az eredeti tárgyakat és épületeket, amiket végül egy farmon helyezett el.



A skanzen pozitív meglepetés volt. Mindent profin megszerveztek. Belépéskor a lepedőnyi térkép mellé napi programot adtak, hogy épp akkor hol, milyen programok vannak mettől meddig.

Mivel városi aszfaltpatkány létemre elég sok nyuszit, pipit, barit, bocit láttam, a számomra legérdekesebb látnivalónál kezdtem, a juharfacsapolásnál.



Korabeli ruhába öltözött emberek mutatták és magyarázták, hogyan kell megcsapolni a juharfákat, közben lelkesen főzték a juharfaszirupot.

Benéztem a szokásos fazekasműhelybe és kovácsműhelybe, ahol a kovács rabszolgamunkában a látogatók gyerekeivel kezeltette a fújtatót.



A lényeg ezután következett: egy 18. századi farmon egy 18. századi telepesnek öltözött hölgy korabeli eszközökkel sütött töksüteményt. Vagdosta hozzá a süvegcukrot és a süvegjuharcukrot (vagy mit), nagy darab vajakat kevert bele és a kandallóban nyílt tüzön sütögette a pecsenyéjét.

Jobban élveztem, mint egy lángossütést.



Még nem volt szezon, alig háromnegyedig volt a parkoló és 15%-os kupont is találtunk a neten a skanzenbe. Így is sokan voltak, az emberek ki szerettek volna mozdulni a következő, március végi hóvihar előtt.

Sok látnivaló azonban csak korlátozott kapacitással működött. Nem lehetett csónakázni a folyón, nem lehetett horgászni a tóban - mert még be volt fagyva -, nem volt sétakocsikázás sem. A fűrészmalom, a vizimalom működött, de a pékség zárva volt.

A tavat még a 18. században ásták a farm alapítói és a malmok egy részét is ők építették. Ezt az infrastruktúrát vette meg a skanzen és erre telepítette rá a többi épületét, amiket New England különböző szögleteiből vásároltak össze.



Még családi tulipándíszes ajtajú klotyót is hoztak - a hozzá tartozó gödör nélkül. Ugyanilyen WC-t látttam Szentendrén is, szóval, nincs új a nap alatt. Ezt a vécét sem együtt használta a család, hanem mindenkinek megvolt a maga (árnyék) széke.

A lexingtoni csatatér

A lexingtoni csata jelentette az amerikai függetlenségi háború kezdetét 1775 április 19-én. - ennyit tanultam gimnáziumban Lexingtonról. Az egyetemen még valami olyasmit olvastam, hogy a lexingtoni és a concordi csatában a reguláris brit csapatok felett aratott győzelem komoly tartást adott az amerikaiaknak a függetlenségi háborúban.



Az évek során mindenféle mást is összeolvastam a függetlenségi háborúról, Concordról, Lexingtonról. Bostonban élve különben sem lehet kikerülni ezt a témát, Boston, mintha egy európai város lenne, büszke történelmére, múltjára, legendáira, hőseire.

Mivel csak pár kilométerre lakunk Lexingtontól, egy délután el is indultunk felfedezni a városkát. Első lexingtoni látogatásunk kudarcba fulladt: a szemem telement hólével, a fülem betömte hóval a szél és a fényképeken csak vízszintesen suhanó hópehelycsíkok látszottak. Március eleje volt és mi megfagytunk. Yoda épp csak tiszteletét tette a lexingtoni emlékműnél és már ment is vissza az autóba.



Egy ritka napsütötte délután visszajöttünk, hogy megnézzük a csatateret. A csatatér, mint New England jeletős része kultúrtáj. Ez az ideális csatatér diák- és egyéb csoportoknak. Nem valami világvégi sártenger, ahol még az emlékművek is elsüllyednek a mély talajban, hanem a városka főtere. Az önkéntes minuteman szobra pedig büszkén néz a kocsmákkal, kávézókkal teli főutca irányába. A kultura-bevitelt ízlés szerint ki lehet egészíteni koffeinnel, alkohollal, fehérjével és még vásárolni is lehet.



A lexingtoni csata is ilyen volt: amikor közeledtek az angolok, a telepesek szépen előjöttek a környező kocsmákból és hadrendbe álltak. Parancsnokuk gondosan ügyelt arra, nehogy csapatai az angolok útjába legyenek. Terve egyszerű volt: nem ő akarta megkezdeni a függetlenségi háborút. A katonáit felállította a tér egyik sarkába és hagyta volna, hogy az angolok szépen átmasírozzanak Lexingtonon, elmenjenek Concordba, kutassanak az ottani titkos fegyverraktár után, kobozzanak el valamennyi sózott disznóhúst, aztán menjenek vissza Bostonba. Mindenki megőrzi tekintélyét és mindenki jól jár a disznóhús tulajdonosát leszámítva.

Az egész lexingtoni "csata" inkábbb a tévedések tragikomikus vígjátéka volt. Jöttek az angolok, ötszázan. Hajnali kettő óta jöttek étlen-szomjan Bostonból, hogy rajtaüssenek a concordi fegyverraktáron - amit a telepesek már rég elköltöztettek máshova.



A telepesek kitántorogtak a kocsmából, felsorakoztak és várták, hogy az angolok elmenjenek és ők pedig visszaülhessenek a kocsmába. Az angol csapatot azonban mindenféle egységből hevenyészve szedték össze. A tisztek nem ismerték a katonáikat, a katonák nem ismerték a tisztjeiket. Az angol elővéd vezetője látta az amerikaiakat és rájuk szólt, menjenek haza emberek, nincs itt semmi látnivaló. Ő se akarta megkezdeni a függetlenségi háborút. Az amerikai parancsnok egyetértett, ő is szólt a fiúknak, menjenek haza. Az ezt követő eseményekről minden egyes szemtanú mást mond. A legvalószínűbb feltételezés szerint egy önkéntes, aki ahhoz is részeg volt, hogy előjöjjön a kocsmából, véletlenül elsütötte a puskákát a tavernában. Az ezt követő lövöldözésben a telepesek rugalmasan elfutottak.

Ennyi volt a lexingtoni csata.

A szétfutó telepesek azonban fellármázták a szomszédokat, azok az ő szomszédaikat és így tovább. Mire az angolok Concordba értek, már óriási túlerő vette őket körül. Több kisebb-nagyobb összecsapás során visszakergették őket Bostonba és mira a túlélők kimerülten hazaértek, kitört a függetlenségi háború.

Velünk csak annyi történt, hogy mire hazaértünk, elkészült a magában melegedő francia hagymaleves.

Célpont: az 54-es épület - MIT Hacks 3

A MIT, a Massachusetts Institute of Technology egyike a világ öt legjobb egyetemének. Neve kevésbé ismert, mint a listavezető Harvardé, mert MIT egy természettudományokra összpontosító kutatóegyetem.
Az MIT-t sokan kockafejű technokrata geek-ek gyűjtőhelyének tekintik, pedig nem igazán az. A diákélet pezsgő, valódi közösségi élményt ad. Ennek az életnek a hack-ek, a MIT-s diákok fantázidús csínyei szerves részét képezik.

Az MIT capmus legmagasabb épülete természetes célpontja a diákcsínyeknek. Az 54-es épület Cambridge és Boston jó részéről remekül látható, így minden egyes akciónak óriási közönsége van.

A hack-eknek két fő csoportra oszthatók: üzenet írni az épület homlokzatára ház százötven ablakánaka fényével vagy valmi szörnnyé átalakítani a toronyház tetején levő radarállomást (radardome vagy csak becézve radome).

Természetesen mindkét esetben először be kell jutni a lezárt toronyba.



Leggyakrabban az 54-es épület - amit Green Buildingnek is neveznek - fényeit gyújtják fel különböző termekben, hogy ezzel valamilyen fontos üzenetet írjanak ki a torony homlokzatára. Ezeknek a fénnyel írt üzenetekre az MIT zsargonban külön szó is létezik. Ez a zöldbeszéd, azaz a Greenspeak.

1969-ben az Apollo 11 holdraszállásakor az épület homlokzatán a 11-es szám virított. Karácsonykor az ablakok több alkalommal is fenyőfa-formát mutattak, Halloween-kor pedig töklámpásként világítottak a bostoni éjszakába. Amikor a részben az MIT-n játszódó és forgatott Goodwill Hunting Oscar-díjat kapott, az ablakokban hatalmas Oscar szobor jelent meg.

Ha pedig Red Sox meccs van, az ablakokon GO SOX felirat olvasható.



Forrás:
T. F. Peterson, Nightwork: A History of Hacks and Pranks at MIT, MIT Press, Cambridge, MA 2003.

Az ajtóban egy fekete vitorla

A MIT campus közepén álló fekete fémvitorla minden arrajáró turistát azonnali kattogtatásra késztet. A szobor szerintem elképesztő dinamizmust sugároz. Szinte látni, hogy belekap a szél és megforgatja vele a Földet.

A MIT-es legenda szerint a vitorla a Louvre üvegpiramisát is jegyző építész, I. M. Pei egy baklővését hivatott eltakarni.



A MIT campus több kilométer hosszan terül el a Charles-folyó partján. Az egyetemi épületek legtöbbje nem magas: négy-öt szint van a föld felett és pár szint a a föld alatt. A campus két szélét egy-egy közel harminc emeletes torony jelzi, az Eastgate és a Westgate. A két "várkapu" azonban kollégium, nem igazi egyetemi kutatóépület. Az egyetlen oktatásra és kutatásra használt magasépület az 54-es épület (Building 54). Amatőrök az 54-es Green Buildingnek is nevezik, de az igazi MIT-es hisznek a kabbalában, a számok erejében és semmi pénzért nem ejtenének ki a szájukon olyan káromkodást, hogy Green Building.



A kilencven méter magas tornyot az egykori MIT-s diák, Pei 1962-ben tervezte és jórészt egy másik MIT-s öregdiák, Cecil H. Green pénzén építette fel. (Green a harmincas években alapított egy Texas Instruments nevű céget, ami jelenleg 28 ezer alkalmazottjával a világ negyedik félvezetőgyára és jelenleg éves forgalma 14 milliárd dollár körül van.)

A torony huszonegy plusz három emelet magas. Építésekor a cambridge-i építészeti szabályzat szerint egy magasház maximum 22 emeletes lehetett, így a "földszint" három emelet magas, amit további 21 szint követ.

Az eredeti elképzelések szerint a torony emeleteit kicsi kutatólaboratóriumok foglalták el. A laborok jelentős része kiköltözött és az épületen ma földtudományi tanszékek osztoznak.



Pei sokmindent tanult a MIT-en, de szélcsatornákkal nem kísérletezhetett sokat: az 54-es épület átadását követően kiderült, hogy a folyó felől fújó szél nyomása akkora, hogy a földszinti forgóajtók kinyithatatlanok - vagy maguktól pörögnek, mint egy bugócsiga. Esetleg a földszinti üvegtáblák a szél nyomásától egyszerűen berobbannak az előadótermekbe. A MIT először a földszintet szerette volna átterveztetni, mielőtt komolyabb baleset történik, ám rossz nyelvek szerint győzőtt a tudományegyetem büszkesége és más megoldást találtak ki: megbízták Alexander Calder Párizsban élő amerikai szobrászt, hogy egy szoborral tegye szélárnyékossá a bejáratot.



Calder saját meghatározása szerint kétféle szobrot tervezett. A mozgó, kinetikus szobrait "mobilé"-nek hívta, az álló, mozdulatlanokat pedig "stabilé"-nek. A gigászi fekete vitorla 1965 óta takarja sikerrel a Green Building bejáratát. Egyesek szerint Caldert csak szobor készítéssel bízták meg, az, hogy a szobor a bejáratot is védi, csak a véletlen műve, de az MIT-s legendárium szerint ilyen véletlenek nincsenek.



A bejegyzés írásakor fakuló emlékeimet, régi és mostani élményeimet, valamint Bushra B. Makiya This Week in MIT History című cikkét (The Tech, 1999 okt. 5, 119 évf. 47. kötet) használtam fel.

Kicsi a világ - Bostonból Dél-Utahon át Székelyföldre

Rövid sétát terveztem Yodával és nem gondoltam volna, hogy a tíz kilométeres autózásból és pár kilométeres sétából egy Dél-Utahot és Székelyföldet felölelő túra lesz. Megtetszett a bedfordi vasútból lett kerékpárút, ezért egy ritka napsütéses délelőtt elindultunk Yodával, hogy megnézzük a kisváros másik átalakított vonalát is.

Alig mentünk azonban pár száz métert a kerékpárúton, egy kereszteződésben Yoda észrevett és lepisilt egy táblát. Szokásos munkamegosztásunk szerint amig Yoda pisilt, én olvastam. Megtudtam, a domb mögött kezdődik Bedford történelmi belvárosa. Ilyen táblának egyikünk se tud ellenállni, így miután Yoda megöntözte a tábla másik lábát is, elindultunk, hogy megnézzük, milyen Bedford történelmi belvárosa.



A belváros szélén a Mester egy újabb táblát talált: Dél-Utahi Egyetem Sugárzástani Laboratórium. Hogy a University of Southern Utahnak milyen sugárzás teleportálta ide a laboratóriumát, nem tudom, de meglepő felfedezés volt háromezerötszáz kilométerre az USU-tól megtalálni a labort. Lehet, a dél-utahi környezetvédők így lopják vissza a sivatagba a fejletebb amerikai államokból lerakott nukleáris hulladékot.



A labor után már városka központjában emelgettük lábainkat. Én kattingattam, Yoda locsolgatott. A városka főterén álló templomot is lefotóztuk. Nem mentem közelebb, a templomot felújították, így esélyünk se volt bemenni és az épület sem tünt annyira különlegesnek. Pár tucat fehér, aranyszélkakasos fatemplom után úgy éreztem, egész jól ismerem őket. Már mentünk volna tovább, amikor a szemem sarkából ismerős formákat láttam a templom mellett. (Lásd a fenti fotó bal alsó sarkát.)

Mintha két kopjafát láttam volna.

- Azt hiszem, halucinálok éskopjafát látok - mondtam Yodának.

- Kettős látásom van, mert két kopjafát láttok - tettem hozzá.



Tényleg kopjafát láttam. Kettőt.

Ahogy közel értünk hozzájuk, már teljesen biztos voltam benne, hogy kopjafák.

Értettem, hogy kerülhettek ide, de akkor is bizarr volt egy pici massachusettsi faluban székely kopjafákat látni.

A hargitai Szentegyháza unitáriusai ajándékozták hittestvéreiknek a faragott kopjafákat pár éve. A két gyülekezet között a kapcsolat ma is él: azt hiszem, nyáron Bedfordból is mennek majd templomot építeni Erdélybe.