A vérmókus újra támad

- Mi ez a lyuk? - néztem a macskakajást hordót.

Amíg szomszédunk, D kórházban van, addig mi etetjük a macskáit.

A macskakaja ilyen zöld hordókban van. A hordón pedig most hirtelen lett egy nagy lyuk.

A lyukat látva első gondoltaom az volt, hogy itt járt a vérmókus.

Más magyarázatot nem látta a lyukra. A macskák már jönnek, ha felbukkanok a ház körül, de nem tartom őket képesre arra, hogy kirágjana egy hordót.

Az éhező mókusokat azonban én mindenre képesnek tartom.

- Ha ezek megtudják, hogy a garázsban tartom az élelmüket, akkor be fognak törni... - gondoltam.

Vigyázni kell ezekre a rágcsálókra, mindannyian a mogyoróinkra pályáznak.

Saltair - régészeti túra

- Most ezen ne menjünk át - az utóbbi időben jópár komoly sós dagonyával járó túrán voltunk és ez a mocsár minden korábbi képzeletünket felülmúlta. 

- Meg tudjuk kerülni a régi vasút helye mentén.

 Régen ide, a Saltair-hez vasút hozta a vendégeket.

A vonatok Salt Lake Cityből jöttek, bementek a mólóra, majd a másik kijáraton továbbhaladtak Tooele fele.

A vasúti leágazásnak már csak nyomai maradtak meg.

Pedig valamikor több ezer ember jár ide ki úszkálni, táncolni, szórakozni.

A vasútat először, a 19. században egy cölöpökön ál viadukton vezették be. Amikor 1925-ben Saltair először leégett, az új fürdőhelyhez, a Saltair 2-höz töltést építettek a régi viadukt felhasználásával.

Ennek maradványain gyalogoltunk most be.

Valahogy nehezen tudtuk elképzelni, hogy itt valamikor villamosított szerelvények hozták a nagyérdeműt.

Annak ellenére nehéz volt elképzelni, hogy úgy tenkét éve még láttuk a közelben az egyik elhagyatott vasúti kocsit a Nagy-Sós-tó partján. (Azóta elvitték és beöntötték, mert a telek tulajdonosa félt, hogy egy elborult selfie-lovag(ina) fejreesik benne, meghal es utána bepereli.)

A töltés maradványain könnyen haladtunk tovább. Az útból és a parkolóból itt-ott maradt egy darab aszfalt így láttuk, mikor értünk a fürdőhely helyére.

Ott álltunk a bejárat előtti téren és körülnéztünk. Előttünk kellett volna legyen a pompás főépület. Ezt Richard Kletting tervezte.

Kletting korának leghíresebb utahi építésze volt. Ő tervezte a helyi parlamentet, a State Capitolt is.

A Saltairrel szemben, a viadukt végénél a főépülettől jobbra és balra valamikor a Nagy-Sós-tó terült el. Itt (is) fürdött az úri közönség. Ma csak a kiszáradt medret láttuk.

A főépületen túl további mólók vezettek a tó belseje fele. Itt (is) fürödtek és lebegtek a vízben.

Jól látni a képeslap bal szélén a kabinsort. Itt ezer, saját zuhanyozóval ellátott kabin várta a vízből kikászálódó sós vendégeket.

A Saltair fogalom volt. A 19. század második felében Salt Lake City volt az Egyesült Államokban a legnagyobb város a Mississippitől nyugatra.

Mindenki, aki számított, ide járt pihenni, nyaralni, kikapcsolódni Salt Lake Cityből és messzebbről is. (Az Antilop-szigeten élő farmerek is ide hajóztak hétvégente bulizni.)

A levelezőlapon ismét látszik, hogy minden cölöpökön állt.

Egyes leírások szerint kétezer cölöp tartotta az épületegyüttest a víz felett.

Hogy milyen lehetett a cölöpök között? Kisérteties.

Amikor a második Saltair tönkremet, az egész komplexum elhagyatottan állt. Ekkor, a hatvanas években itt forgatták a világ első zombie-filmjét, a Carnival of Souls-t. Az alapján, amit láttam belőle, ez egy X kategóriás film, ami azért érdekes nagyon, mert meg lehet belőle ismerni a hatvanas évekbeli Salt Lake Cityt.

Az is jó, hogy pontosan látni, milyen volt  az épületeket tartó oszloperdő.

Mostanra ezeket a cölöpöket megette az idő vasfoga és a só.

A központi épületből kiinduló mólók további épületekhez vezettek. Ilyen volt például a hajó formájú Ship Restaurant vagy a képen mögötte látható Hippodrom, ahol lóverseny helyett kerékpárversenyeket tartottak.

Azt, hogy miért nem Velodromnak hívták a Hippodromot, nem tudtam kideríteni. 

Ha épp nem tartottak kerékpárversenyt, akkor hozott bicajjal is lehetett versenyezni vagy bérelni egy kerékpárt és azzal menni körbe-körbe.

Saltairnek (az elsőnek) saját operatársulata is volt. Meg nagyzenekara. 

Ha nem volt előadás, akkor az úri közönség táncolt a világ -akkor- legnagyobb báltermében. (A rengeteg felhasznált faanyagot látva nem csodálkozom, hogy a város körüli hegyoldalak ma kopárak.)

Az első Saltair - amit eredetileg a mormon egyház épített és később értékesített - leégett. A második nem volt annyira sikeres, mint az első: a világválság, a világháború, a változó szokásos és a csökkentő vízszint nem kedveztek az üzletnek. A Saltair, csakúgy, mint a többi tóparti fürdőhely, a szomszédos Blackrock és a Sunset Beach, tönkrement.

Azért ez sem volt rossz hely.

Ma is van egy Saltair, de az elődei közelébe se ér. A mai Saltair, amit Saltair 3-nak kellene hívni ide pár kilométerre található koncertterem, ami csak néha van nyitva és inkább naplementét nézni mennek oda az emberek. Pedig, mint megtapasztaltuk, a naplemente a Marinából sokkal szebb.

Ahogy körülnéztünk a Saltair helyén, úgy számoltuk, hogy nagyjából a vendéglő helyén járunk. Itt egy ásatásokat folytatni tilos táblát láttunk és rengeteg cserepet.

Mint megtudtuk, a Saltair helye régészeti lelőhelynek számít és védett.

Ezt (sem) gondoltuk volna.

Megnézegettük a maradványokat. Amikor a második Saltair is leégett, az összes maradványt eldőzerolták, de így is rengeteg minden maradt a helyszínen.

Kisétáltunk még a tóra, itt találtunk egy teherautóroncsot.

Visszanéztünk, hogy megpróbáljuk ideképzelni a fürdőhelyet. Az alábbi képen a víz visszahúzódása után látható a Saltair 2 elhagyott épülete.

Mondjuk most még kevesebb volt a víz...

Megfordultunk.

Nagyon sajnáltuk, hogy mindannak, amit ez a fürdőhely képviselt közel nyolcvan éven át alig maradt valami nyoma. Ha ma is állna, biztosan törzsvendégek lennénk...

Hajótemető

Mindig jó kimenni a Marinába hajókat nézni, túrázni, sétálni és beszélgetni.

Most egy új töltést követve egy hajótemetőt találtunk.

Valahol érthetetlen volt, hogy miért dobták ki ezeket a vitorlásokat a nádas közepébe.

A hajók olyanok voltak, amiket egy hétvégére szerető gazdáik otthagytak, aztán sose tértek vissza.

A bögrék még ott vannak a feldőlt konyhapulton, a mérőedény a mosogatóban. Csak a hajókonyha esik szét.

Az egyik vitorlásban megláttunk egy pici réztáblát, amit csak meszelátóval tudtunk elolvasni.

"Believe me, my young friend, there is nothing — absolutely nothing — half so much worth doing as simply messing about in boats."

Mint megtudtuk, messabout egy hajós kifejezés arra, amikor hajókedvelő emberek összeülnek és -nem szükségszerűen konstruktív módon- hajókról beszélgetnek.

Most mi is ezt csináltuk.

Nézegettük az elhagyott hajókat, bekukucskáltunk, ahova be lehetett kukucskálni.

Talán majd egyszer mi is hajózunk a Nagy-Sós-tón.

Persze nem ezeken a hajókon.

Könyv ellenségeim gyerekeinek

 Nagyon szeretek könyveket kapni és adni.

Most megtalaláltam azt a könyvet, amit ellenségeim gyerekeinek ajándékoznék. Ajándékozás után hátradőlnék és békésen várnám a botrányt.

Hol ház állott most semmi - Fryer tanya

Az Antilop-szigeten a Fryer tanya helyéhez vezető ösvény az egyik legkönnyebb kirándulás. Még a Ladyfinger kilátóhoz vezető útnál is könnyebb.

Kellett menni egy kilométert egy ösvényen és már ott is voltunk az egykori szántóföldön.

A szigeten ott a skanzen, a Garr Ranch. Ez az egyetlen megmaradt tanya. Ez volt a legnagyobb és ennek volt a legbővizűbb forrása.

De a Garr Ranch mellett volt itt több kisebb telep is. Ilyen volt a Fryer-ék tanyája.

Két család élt itt egy-egy egyszobás házban (eleinte egyetlenegy házban) pár évtizedet. Megtisztították a földet a kövektől és gabonát ültettek. A sziget kedvező mikroklímájának köszönhetően általában két héttel korábban arathattak, mint a szárazföldön.

Telepítettek egy gyümölcsöst, ami ellátta őket lekvárral. Ezt állandóan öntözni kellett, hogy ki ne száradjon.

A pici forrás vizét és a tavaszi hóolvadásból egy kisebb víztározóba összegyűjtött vizet használták öntözésre. Idővel csövekkel bevezették a forrásvizet (és néha a vízzel a bogarakat) a házakba.

Volt egy krumpliföldjük is, amit a gyümölcsöshöz hasonlóan állandóan őrizni kellett, mert az őshonos állatok nemcsak a krumpli leveleit ették le, hanem kiásták a gumókat is.

Tartottak állatokat is.

Néha vadásztak a szigeten élő antilopokra.

Ha kellett valami, akkor leséltáltak a tópartra a kikötöjüke, felszálltak a vitorlásukra és elhajóztak Salt Lake Citybe (amit akkoriban még Great Salt Lake Citynek hívtak) és bevásároltak.

Ha szórakozni akartak, akkor szintén hajóra szálltak és elhajóztak vagy a Saltair-be vagy a Black Rockhoz vagy a Garfieldba.

Kemény élet volt.

Miután elköltöztek és minden mozdíthatót eladtak 1910 körül, a természet szinte minden nyomukat eltörölte.

Csak a házak alapjainak kövei, pár rozsdás vas és egy sír emlékeztet arra, hogy itt valaha két család igyekezett megélni és vallotta otthonának ezt a helyet.