A legendává váló piszoár

Dracula megvolt. De mi nem hagytuk abba a keresést.

- Itt kell legyen!
- De hol van?

Piszoárt kerestünk a Vajdahunyad vár mellett. Tudom, hogy ott egy óriási park mögött, de nem azért, mi nem vagyunk olyanok. Nem olyan piszoárt kerestünk.

- A fal mellett kell legyen.
- De a másik oldalon.

És valóban, ott volt Kolodko mester másik alkotása, a Duchamp-ot és az ő csészéjét megszégyenítő brunz, bocsánat, bronz miniwécé.



Még folyadék is volt benne, de szerencsére csikk nem úszott a lében, ami, szintén szerencsére, víz volt.



Remélem, nyáron a ligeti sörkertek vendégei nem fedezik fel az általuk ihletett műalkotást.

Drakula a Vajdahunyadvárban

A Vajdahunyad váránál levő Drakula-szoborról évek óta szerettem volna fotót készíteni. Most végre eljött az alkalom és minden feltétel adott volt a szoborfotóhoz: Budapesten voltam.

Átsétáltunk az udvarokon, hallgatózás közben megtudtuk, mennyit ér egy ingyenes túra és már ott is voltunk az egyik leghíresebb magyar, Blaskó Béla Ferenc Dezső szobránál. Blaskó Béla Ferenc Dezső szülei nem sejthették (?), hogy gyermekük karrierje érdekében nevet változtat és szülővárosa nevét veszi majd fel, hogy Lugosi Béla néven lesz világhírű.

Drakula szobra is egy gerillaszobor, egyike az első budapesti gerillaszobroknak. Picit újabb a kommunista rendszer áldozatainak emlékművénél. Lugosi Béla 2003 óta várja gyanutlan áldozatait a vár Liget felöli oldalán. A szobrot Harmut Zech német szobrász készítette és állított fel egy sötét éjjelen (remélem, teleholdkor) barátaival teljes titokban. Az alkotó neve úgy három éve ismert, akkor bukkant fel a Köztérképen egy megjegyzésben.

Most végre úgy találkoztunk, hogy Drakula mozdulatlanul nézett és nálam volt egy fényképezőgép. Drakula lelkesen pózolt, én pedig kattintottam, mielőtt denevérré változott volna.

A vajdahunyadi oroszlán

Néztem az oroszlánt Vajdahunyad vára előtt. Néztem. Néztem. Valami nem stimmelt. Aztán rájöttem: mintha növényevő fogsora lenne!

Vajdahunyad vára

- Ez valódi?

- Mármint?

- Nem faragta újra Schulek, mint a Halászbástyát?

- Nem, nem Schulek volt - feleltem -, hanem Steindl és csak egy kicsit. Ez valódi.



Vajdahunyad vára azért is megdöbbentő, mert senki se számít egy igazi középkori várra egy lepusztult iparvidék közepén.



Szénbányák, elhagyott nehézipar, szétrohadó nehézipar, vegetáló nehézipar és feltámadóban levő ipar uralja a környéket. Itt igazán értelmet nyer a kommunista rendszerek kedvenc mérőszáma, a ki hány tonna vasat gyárt egy évben.

Lenyűgöznek az elhagyott ipartelepek és V-n is látszott, közel van ahhoz, hogy ittmaradjon ipari régésznek és feltárjon egy korai hetvenes évekbeli kohót, ahol a Kárpátok Géniuszának lángelméje olvasztotta a vasat.

Vajdahunyad csábítása azonban erősebb volt. Rengetegszer láttuk a budapesti várat és V úgy érezte, el kell mennie az eredetibe is. Én utoljára kilenc éve jártam erre, ezért kíváncsi voltam, mi változott.

Az ipar romjai nem.

A várat most egy piac (zsibvásár) vette körül. Itt is mindent meg lehetett venni, amitől egy turisztikai szakember harakirit követ el: Marilyn Monroe törölköző, kínai műanyag lovacska (valódi helyi szuvenír). Korondi tányér, cserge, székely fafaragás és egyéb régi, klasszikus turistaipari termék alig akadt. A hagyományos és jó minőségű giccset itt is kiszorította a szemét. (Elnézést kérek az emberiségtől, de szerintem aki a világon Kínán kívül bárhol ultraviolakék kínai műanyaglovacskát vesz emlékbe, sűrgős orvosi vizsgálatra szorul és szavazati jogát is fel kell függeszteni.)



A lovagvár viszont alig változott. Épült benn egy ultramodern kínzókamra és telepítettek egy íjászklubot az egyik bástya aljába. Az íjászkodás tetszett, az álközépkori kínzókamra kevésbé, de még mindig sokkal jobb volt, mintha itt műanyag lovacskákat árultak volna.

A vár pedig, mint mindig, lélegzetelállító volt.