Kilátó a Stansbury-szigeten

Az előző expedició a Stansbury-szigetre szó szerint belefulltadt a naplementébe.

Most már hosszabbak a nappalok és mi is korábban indultunk, így reméltük, eljutunk a szigen északi csúcsa feletti kilátóba.

Az út sokkal döcögőbb volt, mint télen, talán mert akkor a vastag hóréteg ápolta és eltakarta a kátyúkat.

Az elhagyott ház, ami a mellette levő esztenából kiindulva valamikor talán egy pásztor lakhelye lehetett.

Most nem álltunk meg bámészkodni a partravetett hajóra emlékeztető roncsnál és a kövületeknél sem, majd legközelebb. Most a kilátóba igyekeztünk.

 

Iosepánál látott szellemházat úgyse fogja felülmúlni.

Az út végén parkoló és pár információs tábla várt. Meg a szokásos WC.

Ami tiszta volt és volt benne papír.

Innen indult az ösvény elhaladva egy miniatűr kilátópont mellett.

A legtöbb látogató eddig jött, majd nagyjból tíz perc után elégedetten megfordult és elhajtott.

Mi többet szerettünk volna és továbbindultunk.

Az ösvény a Nagy-Sós-tó egy kiszáradt medrén keresztül haladt nyílegyenesen.

Száz méterenként karókkal precízen jelölték, merre kell menni.

Amint aztán kiértünk az egykori öbölből, eltüntek a jelek. A telefonra letöltött térképet követtük innen. Tudtuk, hogy a nagyobbik hegye előtti púpra kell felmennünk.

A hegy oldalán láttuk, ugyanaz a kőzet van itt, mint az Antilop-szigeten a Ladyfinger-nél vagy az Ogden -kanyon szájánál.

A kopár dombok közt egyre szebb volt a kilátás, ahogy egyre magasabbra értünk.

Aztán fenn is voltunk a hegy tetején.

Alattunk ott volt az elhagyott kikötő, ahonnan a tóban élő rákocskákat halásszák.

Oda nem mentünk le: az már magánterület volt.

A kilátás innen elképesztő volt.

Szemben láttuk a Promotory-félszigetet, ami mögött van a Golden Spike és a Spiral Jetty.

Hátranézve, dél fele láttuk a távolban a Marinát, Saltairt és az óriskéményt a Oquirrh-hegység lábánál. A mögöttünk magasodó hegyek takarták Tooele-völgyének bejáratát.

Pont alattunk egy elhagyott házikó látszott - ha nekem adnák, nagyon szívesen újítanám fel. Jó messze lennék a legközelebbi szomszédtól.

Innen már hazafele vezetett az út. Sokkal gyorsabban leértünk, mint fel.

Puppey lelkesen navigált minket hazafele.

Útközben csak egyszer álltunk meg szemezni pár tehénnel.

Jó, hogy megálltunk, mert így észrevettük, hogy távolban, a tehénen is túl látszik a Lone Rock Skull Valley bejáratánál, ott, ahol az egyik navigációs nyilat láttuk.

Molly másik mellbimbója

 

- Mi az a hegy?

- Ez szemben a Vermillion Cliffs. Lehet látni, ahogy lépcsőzetesen emelkednek fel a hegyek.

- És az a hegy? - E meglehetősen türelmesen válaszolt és nagyon ismerte a környéket, de ez már sok volt neki. A távoli csúcs kifogott rajta, de szerencsére a LeFevre kilátó térképén ez is szerepelt:

- Molly mellbimbója!

Helyi nyelven Mollies nipple, mert hát a térképészeti intézet írtja az aposztrofokat a helynevekből. Ezeket a helyek igyekeznek visszacsempészni, szóval lehet, Molly's nipple is.

A lényeg, hogy ezt a hegyet is Molly mellbimbójáról nevezték el.

Egy másik ugyanilyen nevű hegyet öt éve láttunk Pipe Springs közelében. Ezt, négy-öt hasonló hegyhez hasonlóan John Kitchen nevezte el felesége megfelelő testrészéről.

Csendben megjegyzem, hogy a két hegycsúcs formája nem igazán hasonló, szóval lehet, hogy John nagyon sok időt töltött el magányosan a hegyek közt és már elfeledte, hogy is nézett ki a felesége. Vagy sürgős pszichoanalízisre lett volna szüksége, mert mindenről AZ jutott az eszébe.

A kilátó környékétől aztán eltüntek pajzán gondolataink. Ez a környék öt éve égett le egy óriási erdőtűzben és még csak most kezd magára találni.

A még most is erős égett szag elől visszamenekültünk az autóba és mentünk tovább a Kaibab National Foresten át a Grand Canyon fele.

Esti és reggeli kilátás

A Coloradónál aludtunk Hitével szemben a kilátó közelében.

Ha tehetjük, mindig megállunk itt, hogy lenézhessünk a vízre és megnézzük, van-e víz a folyóban és a Lake Powellben. (Most úgy tűnik, sokkal kevesebb van benne, mint 2017-ben, de a hóólvadás még csak most kezdődött és időn ez pozitívan fog változni.) Különben most látom, hogy a 2018-as hitei megállónkat még meg se írtam. Majd pótolom. Ennyit a kronológiáról.



Most is a szokott hely közelében álltunk meg éjszakázni és megnéztük, milyen innen a napnyugta és milyen innen a napkelte.

Szép.

Guckler Károly kilátó - Hármashatárhegy

Kilátóba akkor kell menni, ha szép az idô. 

Vagy, amikor a Ribizli ráér. 

Ideális esetben Ribizlifozelek szép idôben ér rá kilátóba menni. 

Nem ideális esetben akkor, amikor a róka bajsza ráfagy a tyúkra és a máshol történô enyhülést a köd-pára megjelenése jelzi. 

Azért jó volt és megérte, bár legközelebb jó lenne jobb idôben nekiindulni. Például nyáron. 

Intermezzo - vak a kilátóban

Vakoknak van kedvezmény?

Sajnos nincs - a pultos kislányon látszott, ez a megközelítés még nem fordult meg a fejében.

Két jegyet kérünk.

A vak férfi és a felesége megvették a jegyeket, kifizették AmEx kártyával és felmentek a kilátóba. Induláskor a nő hosszan magyarázta, milyen a lift és milyen a torony.

Meghatódtam.

Boston felülről

Bostonnak két igazán magas épülete van: a Hancock és a Prudential.

A Hancocknak semmi köze a koreai gumigyárhoz. A legnagyobb bérlő, egy biztosítási társaság John Hancock, a 18. századi amerikai politikus nevét vette fel és ezt a nevet kapta a hetvenes évek elején épített 241 méter magas torony is.



A Hancock torony azért épült meg, mert a kisfiúkhoz hasonlóan a biztosítótársaságok és egyéb óriácégek szeretnek azon versenyezni, hogy kinek nagyobb. 1964-ben a konkurrens cég befejezte a 228 méter magas Prudential Towert. A rivális társaságnak pedig be kellett bizonyítani, hogy az övé nagyobb.

Szerencsére a versenynek itt vége is szakadt. A két épületet a kritikusok egy része építészeti gyönyszemnek tekinti, mások szerint azonban két torony nem épület, hanem ló, méghozzá állatorvosi. Azt illusztrálják, hogyan kell beletépni egy város szövetébe.



Egy műveltebb kritikus meg is jegyezte, hogy a Hancock a Prudential dobozából bújt elő.

A két felhőkarcoló azonban ma már hozzátartozik Boston látképéhez.



Eredetileg mindkettő tetején volt kilátó, ám szeptember 11 után a biztosítótársaság úgy ítélte meg, túl nagy kockázatot jelent mindenféle népséget felengedni a kilátószintre.

A Prudential pár napra bezárt, aztán bevezettek egy biztonsági ellenőrzést, majd az egészet hagyták a fenébe. "Mi bostoniak vagyunk, minket ilyen hülyeségekkel hagyjanak békén, aki biztonsági ellenőrzést akar, menjen az Empire State Buildingbe."

A Prudential egy hatalmas, több háztömbnyi bevásárló- és szállodakomplexum része. Télen a fázós vásárlók fedett hidakon haladhatnak át egyik tömbből a másikba vagy akár a metróból is egyenesen beléphetnek a pénzköltés templomába.



Kétszer voltunk a Prudential tetején és mindkét alkalommal üvöltöttek kinn a farkasok. A Charles-folyó akkor is, most is be volt fagyva, bár 2003-ban azt hiszem, sokkal hidegebb volt és sokkal jobb érzés volt bekerülni a melegbe, de most M-mel szintén örültünk a klímaváltozásnak.



A bevásárlóközpont egyik sarkából külön mozgólépcső vezet a mélybe, ahonnan pár lift repíti fel a látogatókat egyenesen az 52. emeletre. A látvány lenyűgöző, az ablakokból szinte egy Boston-térképet láttunk.



A látogatás után az utcán vacogva megállapítottuk, hogy egyszer jó lenne melegben is feljönni ide. Olyankor, amikor madarak csicseregnek a fákon és a a parkok zöld színűek. Mindig is szerettük az utópiákat.

Kilátó a betondzsungelre

Concrete Jungle
Originally uploaded by ribizlifozelek

A tömbházak (kommunisták és nem kommunisták) tervezőasztalon, látványterven mindig jobban néznek ki, mint valóságban.

Látványterven fenséges épületek között, virágok mellett, fák árnyékában sietnek öntudatos polgárok letudni a kommunista szombatot.



Délután felmentünk egy kapitalista bevásárlóközpont tetejére. Itt egy kellemes teraszról tanúi lehettünk Brassó átváltozásának.

A bevásárlóközpontba repedezett járdán, omladozó betonmonstrumok között érkeztünk.

A teraszról lenézve eltűnt a tömeg, eltűntek a tülkölő autók, csak kis matchboxok rohangáltak lenn.



A házak pedig, a csupasz kőmasztodonok hirtelen gyufásdobozzá változtak és kicsik lettek. Visszatértek a rajzasztalra és emberi méretük lett.

Innen még szépek is voltak.

Csak hát idővel le kellett mennünk...