Yodüsszeia - Kelet kapuja

A két vállas, ôszülô férfi eltorlaszolta az ajtót.

A Keletiben voltunk. A vonat bebizonyította, hogy a haladás viszonylagos dolog. Jó tizenöt percbe telt az utolsó pár száz méter megtétele. Háromnegyed órát döcögtünk Váctól Budapestig, ami azért érdekes teljesítmény, mert az asszimálódott szerb költô által versbe foglalt vonatnak ez 49 perc alatt sikerült (+10 perc megálló). Szóval, fejlôdés az van, a világ 150 év alatt öt percet gyorsult.

- Taxi, taxi - kiáltozta a két ôsz alak és egyenként fel tudták mutatni az összes ismérvét annak a taxishiénának, akinek a kocsijába nem szabad beülni.

A magasabbik kinyúlt pólóján golyostollal firkált kartonpapír fityegett TAXI felirással. Az ember valószínûleg azt remélte, ettôl hivatalosnak fog kinézni.

A hálókocsikalauz diszkréten leemelte a bôröndöket. Örültem, hogy Prágában bemutatkoztam neki. Az akkor a jegyhez mellékelt tízeurós fel- és leszálláskor is önjáróvá tette a 25 kilós csomagokat.

Munkába sietô emberek száguldottak át a pályaudvaron, látszott, ki akarnak innen jutni.

Igazuk volt. Mi is rohantunk, hogy kijussunk innen.

Yodüsszeia - Hlavni Nadrazi

Ültünk a pályaudvaron. Meglepô dolog volt, tekintve, hogy a Keletiben sose ültünk volna le. A prágai fôpályaudvaron viszont le lehetett ülni.

Nem volt sok ülôhely. Ez tízig nem számított. Volt bolt, kávézó és wifi.

Meg tisztaság. Egy pályaudvar mindig is fura alakok gyûjtôhelye. Ehhez képest a Hlavni Nadrazi egy kulturált hely volt, ami sikeresen engyensúlyozott a csavargótanya, bevásárlóközpont és pályaudvar funkciók között.

A boltok és az emberek láttân nem volt meg bennem az a Keleti pályaudvarból ismerôs érzés, hogy olyan nyavajâkat kaphatok el, amiket a világon csak egy kórházban tudnak gyógyítani és ott is csak amputációval.

A pályaudvar modern része tökéletes volt. A régi, gyönyörû, szecessziós épûlet omladozott és az alapítò Ferenc Józska eképét leszarták a legyek.

Mi most keveset törôdtünk vele: fáradtak voltunk és vártuk az éjféli vonatot, hogy hazamenjünk.

Yodüsszeia - Intermezzo

Valami ismerôs érzés motoszkált bennem reggel óta, de nem tudtam megragadni.

- 120 korona - mondta a kereskedô.

Fizettem.

A kereskedô eltette az aprót és elköszönt, miközben a hatizsákomba pakoltam a péksüteményeket.

Ekkor megláttam egy csokis süteményt.

- Vigyèl el! - kérte a süti.

- Mennyi? - kèrdeztem.

- 45 - írta ki a pénztárgépre.

- Ugye elviszel? Yoda is szeretni fog...

Fizettem. A boltos zsebretette a pénzt; nem a pénztárgépbe.

Számlát se adott.

Hazaértem.

Euréka pályaudvar

Eurékát egykor napi négy vonatpár kötötte össze a fővonallal. Ahol a két vonal találkozott, egykor pályaudvar állt. Kocsmával, vendéglővel, szállodával, kiszolgálóépületekkel, istállóval, lakóépületekkel, szerelőműhellyel és jegypénztárral.



A személyvonatok mellett napi több tehervonat is eldöcögött Euréka pályaudvarra. A kocsikat ott hozzákapcsolták egy másik szerelvényhez és az érc folytatta útját a transzkontinentális vasút fele.



A vasútállomás gyorsabban halt meg, mint Euréka. Felszedték a síneket, az épületeket lebontották és elvitték máshova. A vasútállomásból egy víztorony, egy elhagyott ház és egy pár alapzat maradt.



Meg az utcák és a sínek helye. Rejtélyes fémdarabok hevertek a bozótban.



Hirtelen dübörgés hallatszott. A fővonalon egy végtelenül hosszú Union Pacific tehervonat dübörgött el emlékeztetve arra az első hallásra meglepő tényre, hogy az Egyesült Államokban mozgatott áruk sokkal nagyobb részét szállítják vasúton, mint Európában.

Amíg elzakatolt a vonat, pár pillanatra visszatért az élet az egykori pályaudvarra, aztán csend lett.