Nyolcan ültünk a metrókocsiban. Négyen olvastak. Egy fiatal fickó valami műszaki vázlattal kínlódott. Egy középkorú hölgy kapcsos könyvbe írt valamit.
A bostoni metró engem mindig is egy elvarázsolt kastélyra emlékeztetett. Egy elagott, régi, elátkozott labirintusra. Nem csodálkoznék, ha metró helyett bányásztörpék bukkannának ki a járatokból, vagy elveszett 19. századi építőmunkások találnál meg a kiutat - amit sírjukból feltámadó indián sámánok mutatnak meg nekik.
Ha patkányok sétálnak ki az alagutakból, azon senki sem csodálkozik.
Idegen létformák tenyésznek a fémoszlopokon, fura folyadékok csöpögnek az alagutak tetejéről.
Az ósdi szerelvények sírnak, nyögnek az elaggott síneken, miközben látszólag erejüket végsőkig megfeszítve vonszolják magukat a következő megállóig. Rejtélyes fémsikolyokat hallani az alagutakban, ha valamelyik kocsi megáll, hogy elengedjen egy átvonuló vakondot.
A kék-, piros- és narancsvonal kocsijaiból a gőzmozdonyok egykori fékezőjének a helyéről egy metró-alkalmazott les kifele a huzatba: állomásra érkezéskor és távozáskor ő figyel, el ne üssön valakit a szerelvény. Nem mintha túl sokat tudna tenni, de akkor is becsülendő, ahogy az ablakon kihajolva nézi a tömeget és az arcába tép a szél. Nem tudom, ez a szél tehet-e arról, hogy a legtöbb figyelőember kopasz.
A bostoni metró az első volt az Egyesült Államokban, egy évvel a budapesti kisföldalatti után adták át és szerintem azóta alig csináltak vele valamit. Nemrég bevezették a CharleiCardot, de a szerevények állapotán ez semmit sem javított. A hálózat kibővült, öt, bonyolultan elágazó vonalból áll. Azaz a négy és félből. A legújabb ezüstmetró nem igazán metró, hanem földalatt alagútban, földfelett védett utakon közlekedő trolibusz-autóbusz-metró keverék. A zöld vonal pedig nem igazi metró, hanem villamos (street car), aminek pályáját alagutakban vezetik és idővel kibukkannak a felszínre.
Szerintem a legdöbbenetesebb megálló a városközpont, a Park Street. A zöld vonal négy ágra válik szét és öt sín fog közre négy peront egy hatalmas, ósdi, sötét csarnokban, ahonnan szűk gyalogjáratok vezetnek a föld mélyébe, a többi vonalhoz.
A Park Street az általam egyetlen ismert olyan földalattimegálló, ahol az utasok átgyalogolhatnak a síneken. A zöldvonal föld alatt járó villamosai felülről szedik az áramot sebességük pedig olyan alacsony, hogy a legöregebb patkányok is nevetve fogócskáznak a lassan forduló kerekek között.
Az egyik ilyen gyalogosátkelőt már lezárták, de a másik továbbra is üzemel.
Borzalmas a metró, de üzemel és tagadhatatlanul van hangulata. Több belvárosi megállóban és a külvárosi csomópontokon utcazenészek dolgoznak, néha szerintem playbackről, de ennek ellenére egy kis jókedvet hoznak a föld alá.
Szeretem a bostoni metrót. Csúnya, funkcionális, alig működik, de működik. Az utasok pedig olvasnak rajta. Nekem sokkal több nem is kell.
Ha pedig friss hallal teli szatyorral utazom, mindig van ülőhelyem.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.